A ZSIDÓK HÁBORÚJA A VALÓSÁG ELLEN



Az első jelentős emberirtást a zsidók Kr. u. 115-117-ben követték el, amikor 260 000 gójt öltek meg Egyiptomban, Északafrikában és Ciprus szigetén. 132-135-ig megpróbáltak minden gójt Izrael országában kiirtani és csak Róma bátorságán múlott, hogy ez a kísérlet nem volt sikeres. 1096-ban német zsidók a saját gyerekeik százait ölték meg, hogy ne tudjanak más vallásra térni, stb, stb. Számtalan más példa sorolható a történelemből.

Legtöbbünk tudja, hogy ortodox keresztények tízmillióit ölték meg zsidók a Vörös Ororszországban, amelyről a zsidók azt állítják, hogy azt Sztálin tette egymaga, valószínűleg puszta kezével, egy korbáccsal és egy pisztollyal. De kevesebben ismerik keresztény nők és gyerekek tízezreinek meggyilkolását a 614-es évben egy zsidó szexuális rítus alkalmából.

Az ötödik század elején a Bizánci Birodalomban nőtt a feszültség, miután a Szíriai Inmesztárban 'néhány részeg zsidó' egy keresztény gyereket feszített keresztre és az Alexandriai éjszakai vérengzés után, amikor zsidók keresztények nyakát elvágták és amely miatt Cyril érsek a zsidókat kiűzte a városból. De a zsidóknak határtalan lehetőségeik maradtak a gyilkolásra Jeruzsálemben , miután a perzsák azt 614-ben meghódították.

"Végre eljött a diadal és a bosszú órája! És ők nem hagyták ki a lehetőséget. A szent várost keresztény vérrel öntözték. Azt mondták, hogy a perzsák nyomorúságos foglyokat adtak el a pénzükért. A zsidók bosszúvágya erősebb volt fukarságuknál. Nemcsak hogy nem volt gátlásuk arra, hogy feláldozzák kincseiket ezek megvételére, hanem mindet meg is ölték (közelítőleg 90 000-et)."

A ferences Cassini da Perinaldo azt írta, hogy a zsidók azért vásároltak keresztény rabszolgákat: "természetesen nem azért, hogy azok a földet műveljék, nem azért hogy drágábban eladják őket, hanem csak azért, hogy önkezükkel lemészárolják őket."

A zsidók könyörtelenül, tomboló gyűlölettel romboltak le és szentségtelenítettek meg minden keresztény szentséget. Minden templomot és kolostort leégettek, gyakran úgy, hogy előbb beterelték a sikoltozó papokat, szerzeteseket és apácákat. Szűz apácákat halálra erőszakoltak Krisztus Kriptájában, utána lemészárolták őket a falakat vérrel fröcskölve le. 26 000 'önkéntes' civil zsidó követte a perzsákat Galileából kifelé vezető útjukon:

"A hívők kegyetlen lemészárlásának és templomaik többségének lerombolásának jutalmául tetőtől talpig véresek voltak. Néhány nap alatt 90 000 keresztény, mindkét nemből és minden korosztályból esett különbséget nem tevő gyűlöletüknek áldozatul "

A filiszteus (palesztínai arab) Strategos szerzetes különös figyelmet szentelt annak a tömeggyilkosságnak, amelyet zsidók a mameli (mamilla) víztárolónál rendeztek, miután a győztes perzsák keresztények ezreit zárták oda be:

"Mint ahogy régen az Urat vásárolták meg ezüstért, úgy vásárolták meg a keresztényeket a víztárolóból... Hány lelket öltek meg a mameli víztárolónál! Hányat hánytak kardélre! Hány fiatal lány, aki undorító meggyalázását visszautasította, halt ott meg!.. Hány szülő pusztult el miután saját gyermeke halálát látta! Hányat lemészároltak! Ki tudja kiszámolni, hogy mekkora tömeget mészároltak le Jeruzsálemben!"

Strategos 66,509 keresztény áldozatról tesz jelentést, ebből 24,518 -at találtak Mamelnél, és ennél sokkal többet a város területén. későbbi keresztény krónikások, mint a görög Theophanes (818 körül) 90 000 keresztény halottról írt.

Érdekes itt azt tanulmányozni, hogy maguk a zsidók hogyan gyakorolták a 'holokauszt tagadását' azokra a tömeggyilkosságokra. amelyeket maguk követtek el. A legjobb példa erre az a 100 millió áldozat, akiket zsidók öltek meg és a tettet egyedül Sztálinra tolják.

1992-ben Anita Shapira azt merte (képtelen módon, de a média legcsekélyebb kritikája nélkül) állítani országában, hogy: "A kényszerítés elleni ellenérzés a zsidók fő jellemvonása lett a nemzedékek során, és ez különbözteti őket elsősorban meg szomszédaiktól.. Ez a beállítottság nem tűnt el a zsidó nemzeti mozgalom megjelenésével. A zsidóknak az az alaptulajdonsága, hogy minden erőszakot mélyen megvetnek, túl mélyen volt a nemzet szellemébe gyökerezve, hogy azt könnyen el lehetne vetni."

Jeruzsálem 1967-es újraegyesülése után az ilyen Clintoni irányzatokat még jobban hangsúlyozták a szakmabeli és műkedvelő izraeli történészek. Egy 19. századbeli zsidó történész szavait , aki azt írta, hogy a 614-es gyilkosságokat "a harc hevében vagy a hódítás szertartásaitól megrészegedve" követték el, csendben kiiktatták a történelem lapjairól miután észrevették, hogy a II. vh német 'atrocitásaitól' ugyanezt lehet mondani.

Ma a tipikus viselkedés a valóság teljes tagadása, például "akkor üldözték a zsidókat Palesztínában, és így biztosan nem mertek volna ilyesmit csinálni." Michael Avi-Yonah 1946-os tanulmányával kezdjük a zsidók múltját tanulmányozni a római és bizánci uralom alatt. Jeruzsálem 614-es meghódítását illetően Avi-Yonah, akinek jelentése a nemrég újraszerkesztett homályos Sefer Zerubavel midrashon alapul, és amely az újraszerkesztés után a gójok megölését nem említi többet, csak nagyon röviden annyit mond, hogy "sok gyilkosság, rablás és pusztítás" történt Jeruzsálemben, de nem mondja, hogy ki követte ezeket el. Azt a látszatot kelti, hogy 'csak perzsák' (végül is régen meghaltak és ma már nem tudnak védekezni) vettek részt a keresztény szentségek elpusztításában.

Avi-Yonah-nak a tagadás stratégiája jó szolgálatot tett más hasonló események tárgyalásakor, mint például az antiokiai zsidók kiűzésénél a hatodik században miután közülük néhányan Szűz Mária nyilvánosan kiállított képére vizeltek, és majdnem rögtön azután, hogy megbocsájtottak nekik és visszafogadták őket, a város zsidói megölték és megcsonkították II Anasztáz pátriarkát a 7. század első évtizedében. II Anasztáz pátriárkával , akli nyilvánvalóan különös gyűlöletük tárgya volt, gyalázatos módon bántak, 'a lehető legbrutálisabban', testét más vezető férfiak testével együtt húzták a városon keresztül, amíg darabok le nem váltak a testről (ismerősen hangzik?), mielőtt elégették. Theophanes szerint "Az antiokiai zsidók kibelezték Anasztázt, kényszerítették rá, hogy egye meg a saját beleit és nemiszerveit az arcába dobták." Sem a kiűzés, sem a nyilvánvaló gyűlölet-bűntény nem található meg Avi munkáinak későbbi kiadásában vagy azoknak fordításában.

Graetz azt próbálja elhitetni, hogy a Jeruzsálemi gyilkosok egy 'megelőző holokauszt túlélői' (hol hallottuk ezt ezelőtt?), akikről 'elképzelhető', hogy mészárlásaik során 'lobbanékonyak' lesznek. "A hivatalnokok önkényessége és a papság fennhéjázása kibírhatatlan szenvedést okozott nekik." Graetz érthető módon homályos a hamis provokáció természetét illetően, de későbbi 'történészek', pl. Samuel Krauss azzal tölti ki ezt a nyilvánvaló űrt, hogy Phocas király (602-610) néhány évvel azelőtt egy rendeletet adott ki, amely szerint zsidóknak kötelezően meg kell keresztelkedniük. Ez az állítás egy kéziraton alapult, amely (hasonlóan a Cion Bölcseinek Protokolljaihoz) 1890-ben jelent meg először.

Egy másik zsidó, Baron, a szociális és vallástörténetében egyszerűen elfelejti a keresztény áldozatok említését és csak annyit mond, hogy a perzsák később 37 000 keresztényt kitelepítettek. Perzsák és nem a zsidók voltak felelősek az öldöklésért, mert az, hogy a város hősi védőinek a testét nem temették el, ellentmondott a zsidó gyakorlatnak.(?). Az olvasó ezek után könnyen azt a képet kapja, hogy 614-ben egyetlen zsidó sem látott egy csepp keresztény vért sem.

1961-ben, abban az évben, amikor Hilberg először hozta az 'Európai zsidók elpusztítása' c. könyvét nyilvánosságra, jelent meg Poliakov: 'Az antiszemitizmus története' c. műve. Megjegyezte, hogy amikor 614-ben a perzsák megtámadták Jeruzsálemet, a helyi zsidók 'szövetségbe léptek velük', de nem említi ennek a szövetségnek a következményeit a helyi keresztény lakosságra. Mindazonáltal megjegyzi, hogy 'miután a bizánciak visszafoglalták a várost, a keresztények kegyetlenül bosszút álltak. Miért? A figyelmes olvasó csak csodálkozik.

Poliakovnak mint Hilbergnek (de nem mint Shakespearenek) nehézségei voltak a zsidók és a kegyetlenségek azonosításával, kivéve, ha ők voltak az áldozatok.

Colbi 1965-ös 'A kereszténység rövid története a Szentföldön' c. művében röviden megemlíti, hogy 614-ben, Jeruzsálem perzsa megszállása kapcsán 'a legtöbb keresztényt megölték és templomaikat leégették'. Colbi nem említi a zsidók szövetségét a hódító perzsákkal.. Megjegyezte viszont, hogy a monofizita keresztények állítólag mélyen gyűlölték az ortodox keresztényeket és ez az 'bosszúvágy' az előbbieket 'nyíltan a perzsák oldalára hajtotta'.

Ebből az olvasó azt következtethetné, hogy a perzsák ölték meg az ortodox keresztény foglyokat más keresztények segítségével, mindkettő teljes hazugság.

És így, a David Ben-Gurion szerkesztésében megjelent 'a zsidók és országuk'-ban Benzion Dinur, 1951-55-ig oktatásügyi miniszter magára vette a zsidók szerepének leírását Palesztína 614-es meghódításakor és további szerepüket Jeruzsálemben: " Úgy tűnik, hogy nagyban segítették a hódítást a perzsák oldalán speciális zászlóaljakban, amelyek Jeruzsálem ostromában résztvettek. Három évig Jeruzsálem teljesen a zsidók ellenőrzése alatt állt. Az ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották, sok papot bálványimádóként halálra ítéltek, és anyagot gyűjtöttek az új templom építéséhez.

Elfelejti megemlíteni, hogy sok ezer keresztényt nyilvánvalóan lemészároltak és templomaikat is nyilvánvalóan lerombolták. Ehelyett, Yad Vashem volt igazgatója (ahol a hat millió 'holokauszt' áldozat néhány százezrének nevét őrzik) egyszerűen azt mondja olvasóinak, hogy ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották (valószínűleg ahogy Önt vagy engem fognak egy napon sakkban tartani).

Jeruzsálem 1968. Az emberiség szent városa állítja, mint egy izraeli hadseregjelentés néhány arab terrorista megöléséről (asszonyok és gyerekek), hogy: "Jeruzsálem elfoglalása során sok keresztényt öltek meg és templomokat romboltak össze. Valaki ölt. Valaki rombolt."

Colbi (most a vallási ügyek minisztériumában) 1969-ben kiadott egy kibővített de még mindig bűntelen változatát az 'A kereszténység a Szentföldön: múlt és jelen' c. műnek. Szintén 1969: 'Jeruzsálem:múlt és jelen', Naftali Arbel szerkesztésében (amelyben a pápa fényképe is benne van, ahogy a találkozás kövét megcsókolja), csak annyit mond: "Az ellenség bevette Jeruzsálemet és sok szép épületet összeromboltak". Egy szóval sem említi a zsidó gyújtogatást, sem a keresztény áldozatok tízezreit.

A Héber egyetem háromkötetes A zsidó nép története csak annyit mond, hogy a zsidók folytatták a keresztények kiűzését és templomaik eltávolítását. Szó sincs a tízezrek legyilkolásáról és más zsidó kegyetlenségről.

Hihetetlen, kivéve azoknak közülünk, akik tudják, kinek az ürülékét eszi ma a római katolikus egyház. Boudet jól illusztrált 'Jeruzsálem története', amelyet az egyház 'nihil obstat' jóváhagyásával adták ki azt állítja, hogy: "A katonák (akik perzsák voltak), gyilkoltak, fosztogattak és felgyújtották a templomokat és a kolostorokat". Így Baldi bevezető Jeruzsálem jegyzetei az új katolikus enciklopédiában, feltehetőleg a Vatikán szellemében, arról a 'félelmetes csapás'-ról írnak, amelyet a keresztények 614-ben Jeruzsálemben azoktól az ördögi perzsáktól szenvedtek el.

A mostani hivatalos zsidó enciklopédiában azt lehet olvasni, hogy a perzsa csapatok 614-ben "zsidó szövetséggel" bevették Jeruzsálemet, de aztán rögtön a meghódítás után csodálatos módon eltűnnek a színtérről: "A város falát lerombolták, sok lakos meghalt, Zahariás patriárkát és a Szent Keresztet száműzték, így aztán senki sem fedte fel, hogy kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok."

Aztán a zsidók csodálatos módon újra megjelennek a vérontás után, hogy átvegyék az uralmat a város fölött. Mamilla a zsidó enciklopédiában csak víztárolóként jelenik meg, mondván, hogy a Mamillai medencét először a bizánci időkben említették, részleteket nem említve. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy Auschwitz először 20. századbeli iratokban jelenik meg!

Andrew Sharf egy 1971-ben a Littman Library of Jewish Civilization által kiadott-es könyvben azt hallucinálja, hogy a gyilkosságok a "kékek és zöldek művei, akik vitájukat Antiokiából ide hozták", de mint mindenütt, lehet hogy zsidók is voltak köztük.

1980-ban a honvédelmi minisztérium kiadtak a kétkötetes History of Erets-Yisrael-ben azt írják, hogy a perzsák vezették Jeruzsálemet keresztény lakosságának lemészárlását, és sok templomot felgyújtottak a Szent Sírral egyetemben. A hódítás után átadták a várost a zsidóknak, akik szigorú rendet léptettek életbe a hódítás utáni anarchia helyett. 1981-ben a zsidók azt állították, hogy 30 000 főnyi csapatuk volt akik a csata után Jeruzsálemben teljesítettek szolgálatot.

1982-ben Baras jelentette, hogy a perzsák 3 napig jelentős öldöklést hajtottak végre, amikor állítólag zsidók megvásároltak néhány keresztény foglyot és lehet, hogy valahol, valamikor néhányat meg is öltek közülük, de "ennek a részletes megvitatása eltérne könyvünk célkitűzésétől".

Wagner 1988-as Jeruzsálemi illusztrált útikalauza (Teddy Kollek polgármester előszavával) a Mamillai medence bemutatásánál elmondja, hogy itt "614-ben sok keresztényt öltek meg a perzsák."

1989-ben az izraeli régészeti hatóságot felkérték, hogy vizsgálja meg csontvázak ezreit, amelyek Mamilla közelében vannak eltemetve, mivel rabbik egy építési terv leállítását követelték, ha ott akár egy zsidó körömdarab is található! Természetesen három év ásatásai után a kormány jelenthette, hogy nincs miért aggódni, mert ez egy bizánci temetőhely volt amelyet össze lehet a 614-es tömegsírral kapcsolni, amelyet keresztény iratok írnak le a perzsa invázió idejéről. A jelentés írója, Reich nem látta szükségesnek megemlíteni, hogy zsidók követték el ezt tömeggyilkosságot.

Ben-Dov ' Jeruzsálem: Ember és kő', 1990, c. művében arról fantáziál, hogy Jeruzsálem meghódítása közben zsidó katonák tüzesen támadták a keresztény lakosságot és azok vezetőit, akiket a három évszázados keresztény uralom alatt elszenvedett igazságtalanságokért tartottak felelősnek .

Hershel Shanks a 'Jeruzsálem: Egy építészeti életrajz', 1995 műve csak azt említi meg, hogy a perzsák a templomokat lerombolták, de nem szól a keresztények lemészárlásáról és a zsidók szerepéről. Az 1995-ös főiskolai szöveggyűjtemény Zot Yerushalayim azt magyarázza, hogy zsidó katonák keresztény ellenállókat (azaz terroristákat?) támadtak három napon át míg a perzsák a templomokat rombolták le és az apácákat erőszakolták meg.

Végül is Naor 1996-ban írt 'A reménység városa: Jeruzsálem a bibliai időktől máig', amerikai és izraeli intézmények közös terméke, amelyet Jeruzsálem 3000-ik születésnapjára hoztak ki. "Amikor a perzsa hadsereg északról támadta meg Palesztínát, Galileában csatlakoztak a zsidók hozzájuk. A perzsák két hadosztállyal támadtak Jeruzsálem irányában. Perzsa katonák három napig tomboltak a városban, gyilkolva a lakosokat, felgyújtva a templomokat és raboltak. Különösen a keresztény papok voltak célpontjaik. A perzsák nem különböztették meg az ellenséges kormányt és az annak szolgáló papságot."

A zsidók végül újra megjelennek az elbeszélésben a keresztények lemészárlása után, templomaik összerombolása, a pátriárka és a Szent Kereszt száműzése után. A zsidók, így tanuljuk, valahogy résztvettek a háborúban és később a közigazgatásban. Csak a gonosz perzsák tomboltak, raboltak és gyilkoltak ezalatt. Ebből a híres és ünnepélyes leírásból nem tudja meg senki, hogy 614-ben bármelyik zsidó látott-e egy csepp keresztény vért is.

Mások, mint Schäfer az 1995-ben kiadott A zsidók története az ókorban c. könyvben azt magyarázza, hogy a zsidók történelmi kritizálása keresztény forrásokból származik amely természetesen a dolgokat tiszta keresztény szemüvegen át nézi és így megbízhatatlan, mint ahogy egy gázosítási szemtanú is megbízhatatlan lenne, akit jól megfizetnének történetéért.

Hasonlóképpen, minden más zsidó kegyetlenség ilyen csodálatos módon a zsidó szemében megbízhatatlan források kritikátlan elfogadása, hibás feltételezés és antiszemita fantázia. Hé! Majdnem pont úgy, mint azok a gyűlölt 20-ik századbeli holokauszt revizionista fattyúk (de azok lényegesen ésszerűbben) teszik!

Így ahogy a nemzetközi zsidóság holokauszt-zsarolási igényei nőttek, hogy pénzük legyen arra, hogy Izrael elnyomja az arabokat mindenütt, és a zsidó SA-t megvásárolja, hogy a zsidók támadóit mindenütt elnyomja, úgy tűnik, hogy a zsidó történészek, különösen azok, akik oktatási és kutatóintézetekben dolgoznak zsidó kurvákká lesznek. A modern ún. tudós kurvasága, akkor is, ha tekintélyes egyetemeknek és alapítványoknak dolgozik, ennek a legszomorúbb eredménye. A szegény gyanútlan olvasónak azt a képet adja, hogy a tudásanyag, amit nyújt, széles tudáson nyugszik és nemcsak zsidó ideológiai és pénzszerzési eszköz.

Azt gyanítja az ember, hogy a múlt zsidó tömeggyilkosságainak elismerése elleni ellenállás azzal a kívánsággal függ össze, hogy magukat az általános különbségelismerőként mutassák be, akikhez az egész világon bárki bármilyen véleménykülönbséget vihet, és ők azt megoldják mindezt óránként és személyenként 300 dollárért, természetesen.

És így ferdül minden igazság zsidó hazugsággá.

A szabadkőműves listát különböző forrásokból kaptuk.

Mindenki döntse el, mit hisz el belőle...



Az interjuban az alany a szab. kőm. tag nem válaszól kimeritően a kérdésekre a végén be is vallja. nem mondja,hogy az alsó fokozatuak ,csak jótékonykodnak leplezés céljából. Az összeesküvők ,csak 30-ik fok után tárgyalnak világuralmi témákat ami a vilákormány feladataihoz tartozik. Itt már nem beszélnek az egyenlőségről,mert az csak a 300 uralkodó családnak a kiváltsága. hin.



72 szabadkőműves a mai magyar politikai életben

a politikai SZABADKŐMŰVESEK 2002-ben a magyar politikai életben.
Magyarországon 300 szabadkőműves páholy működik.
PÁHOLYOK: GRAND ORIENT francia
B"NAI-BRIT (USA) USA
Martinovics francia
PALLAS (német) német



Pártállások: Centrum Párt ( választási szövetség) CENTRUM
Fiatal Demokraták Szövetsége FIDESZ
Független Kisgazda Párt FkgP
Kersztény Demokrata Szövetség KDSZ
Magyar Demokrata Fórum MDF
Magyar Demokrata Nép Párt MDNP
Magyar Szociál Demokrata Párt MSZDP
Magyar Szocialista Párt MSZP

Tisztségek: Alkotmány jogász AJ
Gazdaság Kutató Intézet GKI
Hit Gyülekezete HIT
Köztársasági elnök KE
Magyar Nemzeti Bank elnöke MNB
Magyar Tudományos Akadémia MTA
Miniszter elnök ME
Nemzeti Olimpiai Bizottság NOB
TV-2 elnöke TV-2

Neve: PÁHOLY Pártállása: Fedőneve Tisztsége:
1 Áder János francia FIDESZ
2 Balsai István PALLAS (német) MDF
3 Bányász Rezső B"NAI-BRIT (USA) MSZP
4 Baráth Etele PALLAS (német) MSZP Kámzsás
5 Bauer Tamás B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
6 Bokros Lajos PALLAS (német) MSZP
7 Bolgár György B"NAI-BRIT (USA) MSZP
8 Boross Péter PALLAS (német) MDF KGB utódja
9 Dávid Ibolya B"NAI-BRIT (USA) MDF
10 Demján Sándor B"NAI-BRIT (USA) Trigránit
11 Demszky Gábor B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
12 Donáth Ferenc PALLAS (német) MSZP Evangélikus Lelkész
13 Elek István PALLAS (német) MDF
14 Eörsi István B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
15 Eötvös Pál PALLAS (német) MSZP Népszabadság
16 Eszterházy Péter francia SZDSZ
17 Farkasházy Tivadar B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
18 Füzesi Tibor francia KDSZ
19 Glatz Ferenc PALLAS (német) MTA
20 Horn Gyula PALLAS (német) MSZP
21 Isépy Tamás francia KDSZ
22 Jancsó Miklós (francia) B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
23 Jeszenszky Géza B"NAI-BRIT (USA) MDF
24 Kapolyi László B"NAI-BRIT (USA) MSZDP
25 Keleti György PALLAS (német) MSZP MOSZAD
26 Keleti Györgyné PALLAS (német) MSZP MOSZAD
27 Kerényi Imre PALLAS (német) SZDSZ
28 Kiss János B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
29 Konrád György PALLAS (német) SZDSZ
30 Kónya Imre PALLAS (német) MDNP
31 Kóródi Mária PALLAS (német) SZDSZ
32 Kosáry Domokos PALLAS (német) MTA
33 Kovács László francia MSZP
34 Kőszeg Ferenc PALLAS (német) SZDSZ
35 Kukorelly István PALLAS (német) MSZP
36 Kupa Mihály PALLAS (német) CENTRUM
37 Lengyel László PALLAS (német) MSZP
38 Liebmann Katalin PALLAS (német) FkgP
39 Lovas István B"NAI-BRIT (USA) FIDESZ
40 Mádl Ferenc francia KE
41 Magyar Bálint B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
42 Makovecz Imre PALLAS (német) MDF
43 Martonyi János francia FIDESZ
44 Márványi Péter B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ Riporter
45 Medgyessy Péter francia ME
46 Németh Sándor B"NAI-BRIT (USA) HIT
47 Orbán Viktor B"NAI-BRIT (USA) FIDESZ
48 Paskai László PALLAS (német) Pacific Biboros
49 Pető Iván B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
50 Pintér Dezső B"NAI-BRIT (USA) TV-2
51 Pokorni Zoltán francia FIDESZ
52 Popper Péter PALLAS (német) SZDSZ
53 Pusztai Erzsébet PALLAS (német) MDNP
54 Smidt Pál francia NOB
55 Sólyom László PALLAS (német) AJ
56 Suchmann Tamás B"NAI-BRIT (USA) MSZP Rabbi
57 Sugár György B"NAI-BRIT (USA)
58 Surányi György B"NAI-BRIT (USA) MNB
59 Surján László PALLAS (német) KDSZ
60 Szabad György PALLAS (német) MDF
61 Szabó Iván PALLAS (német) MDNP
62 Szájer József PALLAS (német) FIDESZ
63 Székely Péter B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
64 Szentiványi István B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
65 Szörényi Levente PALLAS (német) MDF
66 Timár György PALLAS (német) FkgP
67 Torgyán József francia FkgP
68 Varga László B"NAI-BRIT (USA) FIDESZ CIA
69 Vértes Csaba PALLAS (német) GKI
70 Vizy E. Szilveszter PALLAS (német) MTA
71 Zwack Péter B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ
72 Tamás Gáspár Miklós B"NAI-BRIT (USA) SZDSZ

Én meglepődtem, hogy csak 72 kőműves van elitben.

A magyar Európa legősibb népe? - Interjú Michelangelo Naddeo-val

Michelangelo Naddeo itáliai kutató vallja, hogy Európa első kultúrateremtő nemzete már a neolitikumban megjelent, a Kárpát-medence őslakos népe, a magyarság volt.

- Olasz származása ellenére már évtizedek óta foglalkozik a magyar történelemmel. Miért pont Európa egyik legismeretlenebb országa lett kutatásainak tárgya?

- Bár Olaszországban születtem, szokatlan családnevem és kinézetem alapján már fiatalkorom óta kételkedtem abban, hogy valóban minden felmenőm olasz származású volna. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálok életem során minél több kultúrát és népet megismerni, hogy megérthessem, kik voltak az európaiak ősei és hogy én honnan jöttem. Emiatt fordult érdeklődésem az ókor felé. A régészet és a történelem pedig mindig is a hobbijaim közé tartozott. A bronzkori Európa története mindig vonzott. Főképp, mert úgy gondoltam, hogy a földrész az indoeurópaiak érkezése előtt sem volt lakatlan, ahogy továbbvezettem ezt a gondolatot, egy idő után eljutottam az egykori Pannóniáig és annak lakóiig.

- Az indoeurópai nemzetek valószínűleg megrökönyödéssel fogadják még a gondolatát is annak, hogy megkérdőjelezi közös történelmünket. Hogyan jutott el addig a gondolatig, ami valószínűleg meghökkenti majd hazánk lakóit? Nemsokára megjelenő könyvében ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy mi lennénk Európa őshonos nemzete...

- A Honfoglalás... a magyarok visszatérése európai hazájukba című könyvemben mintegy ötven olyan kulturális markert soroltam fel, melyek Közép-Európából KözépÁzsiába "vándoroltak", majd visszatértek a magyarokkal a honfoglalás idején. Ezek közül kiválasztottam kettőt, a művészetet és a vallást, majd további kutatásokat végeztem régészeti leletek tanulmányozásával. Több ezer olyan képet gyűjtöttem össze régészeti leletekről, amelyek bizonyítják, hogy számos, indoeurópaiak előtti motívum és szakrális szimbólum a kalkolitikumi-bronzkori Kárpát-medencéből és környékéről származott, majd a korai bronzkorban az általam Agglutiniának elnevezett területen is elterjedt. A bronzkor közepén ezek a szimbólumok végig fennmaradtak Pannóniában, a korszak végén pedig ismét elterjedtek Magna Pannonia területén. Ugyanezeket a motívumokat és szakrális szimbólumokat találták meg az Altaj hegységi Pazyrikben, melyek az időszámításunk előtti első évezred elejéről származnak. Később a Tarim-med encébe "vándoroltak", végül pedig a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe. Más szóval a Kárpát-medencében talált bronzkori régészeti leletek azonosak vagy nagyon hasonlóak a Tarim-medencében Stein Aurél által talált leletekkel, illetve a Kárpát-medencében feltárt későbbi, honfoglalás kori leletekkel. Ezenkívül jómagam is készítettem Magyarországon és egyéb helyeken több tucat fotót olyan szimbólumokról és alakzatokról, amelyek bronzkori szakrális szimbólumok voltak, és amelyeket a mai napig használnak modern épületek díszítésében, noha már elveszítették ősi, szakrális jelentésüket.

- Tehát ezek az ábrázolási formák a mai napig élőként jelennek meg a művészetünkben?

- Még a Szent Koronán is található tizennyolc olyan, pogánynak tartott szimbólum, melyek a bronzkori Pannóniától a Tarimmedencén át a honfoglalás kori Magyarországig nyomon követhetők. A honfoglalás idején a magyarok ugyanazzal a szimbolikus művészettel és ugyanazzal az anyaistennővel tértek vissza a Kárpát-medencébe, mint amilyet korábban, a bronzkori Európában használtak, az anyaistennőt szülés közben ábrázolva. Ezek azok az úgynevezett híres magyar "tulipánok", melyek Magyarországon mindenhol megtalálhatók. Egy olyan bronzkori mintából alakultak ki, amely a várandós anyaistennő szimbolikus ábrázolása volt az ainuk leszármazottai is, illetve Közép-Ázsia legtöbb népcsoportja a mai napig ugyanabban a formában ábráz. Az etruszk művészet már jóval azelőtt ezeket a tulipánmotívumokat használta, hogy a tulipán megjelent volna Európában. Az idők során, ahogy elvesztette szent emlékét, úgy változott át liliommá az európai kultúrában mind az egykori etruszkok, mind az amoricaiak - Anjouk - egykori tulipánja. Noha nem tudatosan, de az etruszkok, a magyarok és olják az anyaistennőt díszítőmotívumként. Ennek alapján pedig ki lehet jelenteni, hogy a magyarok kulturális DNS-e öt évezreden át változatlan maradt!

- Miként tudja elméleteit bizonyítani?

- A régészek az ókori világot több ezer különböző kultúrára osztják fel. Gondolkodásuk szerint egy kultúra különbözik a másiktól, ha azonos ugyan a két kultúra, de az egyik kultúrához tartozó néhány cserépdarab színben, méretben, alakban vagy egyéb jellemzőben eltér a másik kultúra cseréptöredékeitől. Gyakran akkor is különbözőnek tartanak kultúrákat, ha teljesen azonosak cseréptöredékeik, de azok egy politikai határ eltérő oldalain helyezkednek el. A kutatásaimban ezzel pont ellentétes módszert alkalmazok - különböző kultúrákat csoportosítok egyetlen civilizációba, amennyiben elegendő közös vonásuk volt. Például az ukránok nagyon jól gondolkoztak, amikor azt állították, hogy a Tripolje civilizáció Nyugat-Ukrajnától Kelet-Olaszországig terjedt, azaz az "arany bálvány civilizáció" területén volt jelen. Ugyanakkor helytelenül jártak el, amikor kitalálták a "Stanovó kultúrát". A térképen képtelen voltam megtalálni ezt a Stanovót, de rájöttem, hogy csak pár kilométerre van Ma gyarország mai keleti határától. Ennek a kultúrának a leghíresebb leletei azonosak a Kárpát-medencében feltárt bizonyos leletekkel. Ezért úgy vélem, a Stanovó kultúra a bronzkori Pannonico civilizáció része volt. Ha az én megközelítésem szerint haladunk, akkor kiderül, hogy az indoeurópaiak előtti európai kultúra Közép-Európából származik, az "arany bálvány civilizáció" területéről, majd az agglutiniai civilizációvá fejlődött, fennmaradt Pannóniában, elterjedt Magna Pannonia területén. Végül pedig az időszámításunk előtti első évezred közepén, és ennél nem korábban az újonnan érkezők, azaz az indoeurópaiak kultúrája lépett a helyébe.

- Kik azok az indoeurópaiak?

- Az indoeurópaiak egy "szellemnép". Ha egy genetikust kérdezünk, ismer-e olyan gént, ami az indoeurópaiakkal társítható, azt mondaná, nem tud erre érdemi választ adni. Ha egy nyelvészt kérünk meg az indoeurópaiak meghatározására, azt mondaná, indoeurópai az, aki az indoeurópai nyelvjárást beszéli. Más szavakkal élve, egy Hongkongban élő kínai is lehet indoeurópai. Ha egy történészt kérdezünk meg arról, honnan jöttek az indoeurópaiak, felsorolna néhány tucat eurázsiai helységnevet, amit az indoeurópaiak származási helyeként, őshazájaként jelöltek meg. A legjobb meghatározás, amit az indoeurópaiakra használtak, Francisco Villar definíciója, mely szerint nomád, hadviselő pásztorok voltak. Az indoeurópaiaknak nem volt civilizációjuk, nem volt művészetük, nem volt vallásuk vagy bármiféle technológiájuk. Ha lett volna, akkor könnyen fel tudták volna deríteni az eredetüket. Nekik csak nyelvük volt. Az "indoeurópaizmus" egy szent nyelv tanulásának vallásos rítusát jelenti. Az in doeurópaiakat arról lehet tehát felismerni Európában, hogy ők honosították meg a hamvasztást, az ő hatásukra váltottak az európai társadalmak matriarchátusról patriarchátusra, béke helyett hadviselésre, továbbá az ő hatásukra váltotta fel a demokráciát a tirannizmus, az egyenjogúságot a rabszolgaság, a szolidaritást az agresszív versenyszellem, illetve a védelmező anyaistennőket az apai vezetők. Abban az időben, a Kr. előtti I. évezred közepén, az európai szimbolikus művészet átment figurálisba, a magyar istenábrázolások emberszerűek lettek, és állandó lett a háború. A magyarok művészete csak akkor lett figurális, amikor áttértek a kereszténységre, istenábrázolásaik is csak ekkortól lettek emberszerűek.

- Az indoeurópai bevándorlás után mi történt az őskultúrával?

- Az ősi európai civilizációt a Kr. e. 1000 körül a Tarim-medencébe vándorló magyarok hatalmas területen terjesztették el, a selyemút északi ága mentén, amerre vándoroltak. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért volt sok ősi ázsiai népnek hasonló a kultúrája a magyarokéhoz: a magyarok kultúrájához asszimilálódtak az ainuk, a koreaiak, a pártusok, a kusánok, az avarok, a hunok, a szasszanidák, a kunok és a törökök, majd valószínűleg keveredtek is velük.

- Stein Aurél korábban hasonló megállapításokra jutott, mint ön.

- Stein Aurél a magyar őshazát keresve bukkant rá a kalashokra. A Honfoglalás... a magyarok visszatérése európai hazájukba című könyvemben a kalashokat matriarchális, egyenlőségelvű, békeszerető és szőke hajú népcsoportnak írtam le. Csúcsos süveget viselnek, a vallásuk a mai napig animisztikus. Szintén Stein Aurél volt az, aki szállásterületeik közelében rábukkant egy ősi magyar épületre. Az épület a magyar népművészet és az ősi pannonici művészet szinte minden jegyét magán viseli. Talán ebben az épületben tartották a kurultájt. Ez a terület pedig, amely az ősi selyemútvonal egyik ága mentén halad a Tarim-medencében fekvő Kashitól Pesávárig, annak idején a magyarok ellenőrzése alatt állt. Elméletemnek, miszerint a Tarim-medence, illetve annak hegyszorosai egykoron a magyarok ellenőrzése alatt álltak, Stein kutatásai is megfelelnek.

- A magyar történelemoktatás jelen állása szerint a magyar nyelv és kultúra a finnektől származik, azonban a kutatók egy csoportja évtizedek óta próbálja a hivatalos fórumokon is megcáfolni ezt a rokonságot. Kutatásai során foglalkozott a finn-magyar rokonság kérdésével?

- A magyarok elutasítják a finnugor elméletet - nem tudományos, inkább érzelmi okok miatt. Valószínűleg mindez abból fakad, hogy a finnugor tézist korábban politikai okok miatt használták fel ellenük. Az emberiség hálás Nobelnek, amiért feltalálta a dinamitot, de nem találja őt felelősnek azokért a mészárlásokért, amelyeket más emberek okoztak a dinamit háborúban történő felhasználásával. Ha a finnugor elmélet bomba lenne, akkor a magyaroknak nem a bombát kellene gyűlölniük, csak azt, aki rájuk dobta. Továbbá a Magyarországon kívüli tudományos világban - kivéve Angela Marcantoniót - nincsenek kétségek a finnugor elméletet illetően. Egyes amerikai egyetemeken a finn és a magyar tanulmányokat ugyanazon a tanszéken oktatják: a közép-ázsiai tanulmányok tanszékén! Véleményem szerint a finnek azoknak a "kalandor" magyaroknak a leszármazottai, akik - a New York-i Metropolitan Museum szerint - a Krisztus előtti 2. évezred közepén elvitték a bronzkészítés technikáját Dániába és Sk andináviába. A régészeti kutatások során Észak-Európában olyan, az első évezredből származó leleteket találtak, amelyek néhány esetben azonosak, de legalábbis nagy hasonlóságot mutatnak a magyar bronzkori leletekkel. A finnek Y-kromoszómái jelentős számú keveredést mutatnak, így akár az ősi finnek az önök vértestvérei is lehettek, kulturális szempontból vizsgálva azonban egészen biztosan a magyarok rokonai voltak.

- A magyar revizionista nyelvészek állandóan visszatérő kiindulópontja a sumer-magyar nyelvrokonság. Hogyan vélekedik erről?

- Úgy vélem, a sumer nyelv rokonságban áll az összes ragozó nyelvvel, különösen a finnugor nyelvekkel. Simo Parpola, a Helsinki Egyetem kutatója 2007 júliusában, a Moszkvában tartott LIII. Asszirológiai Kongresszuson azt állította, hogy a sumer nyelv teljes alapszókincse - több mint 1700 alapszó és morféma - párba állítható az uráli szótövekkel. Egyelőre az nem világos számomra, hogy a sumerok vándoroltak-e Európába, vagy a magyarok vándoroltak Mezopotámiába. Egy biztos, nevezetesen hogy Puabi sumer hercegnő olyan fülbevalót, csúcsos és kettős spirál formájú bálványtárgyakat viselt, amelyek halálakor már több mint két évezrede népszerűek voltak Európában.

- Visszatérve a magyarok kényszerű elvándorlására: hol és mikor bukkant fel az az idegen kultúra, amely végül hosszú időre eltüntette Európa ősi kultúráját?

- Az első nyomok, amik egy idegen nép jelenlétére engedték következtetni a régészeket Európában, az első urnamezők, az első hamvasztásos temetkezések nyomai voltak a Balkánon. Az első nyomok a Krisztus előtti III. évezred elejére vezetnek, a nyelvészek tündérmeséitől függetlenül. Ezek a népek vezették be Európában a hamvasztást, ugyanis nem hittek a halál utáni életben. Ők voltak az indoeurópai kelták. Több mint kétezer évig tartott, amíg a gazdálkodási és fémmegmunkáló technológiáikban utolérték a magyarokat, ebből az időből kulturális életüknek semmiféle jele nem maradt fenn. Kezdetben a kelták asszimilálódtak a magyarok kultúrájához, míg végül az időszámítás előtti I. évezred elejére néhány magyar nemzetség elkezdett vegyülni a keltákkal. Belőlük nőtte ki magát a Krisztus előtti I. évezred közepére a vezető harcos elit. Csak ekkor, vagyis a Krisztus előtti I. évezred közepén tűntek fel az első indoeurópai kulturális jelek, harci eszközök, figurális művészet, ember alak ú istenek Közép-Európa, Etruria és Görögország régészeti leletei között. Valójában a Krisztus előtti I. évezred első feléből származó leleteket nem nevezhetjük keltáknak, a magyaroknak kell tulajdonítani őket, mivel egybevágnak az előző évezredek magyar művészetével. A hagyományos magyar mintáktól eltérő mintájú leletek csak a Krisztus előtti I. évezred közepétől tűntek fel Európában. Manapság végre már senki nem kérdőjelezi meg, hogy Trója nem indoeurópai volt, de a valóság az, hogy a mükénéi szakrális szimbólumok is ugyanolyanok voltak, mint a Magna Pannonia egyéb területeiről származók. Az első Kárpát-medencébe érkező indoeurópaiak, akiknek műveltsége meghaladta a magyarokét, a rómaiak voltak. Meg kellett küzdeniük Decebállal, aki magyar volt és csúcsos fejfedőt viselt, és aki végül egy ősi magyar rítus szerint öngyilkos lett, amikor vereséget szenvedett és nem tudta megőrizni népe szabadságát.

- Mi lehet az oka, hogy eddig még egyetlen kutató sem jutott el odáig, hogy összegezze valahogy Európa történetét?

- Sajnos Európa történelmét az indoeurópaiak írták, mialatt a finnek és a magyarok a finnugor elméleten vitatkoztak, és képtelenek voltak rekonstruálni a múltjukat. Gimbutas már mondott valami hozzám hasonlót, de a halála után az indoeurópaiak megpróbálták a felfedezéseit a saját érdekük szerint elferdíteni. Sajnos Európának még nincs meg a saját és közös régészeti tudatossága. Minden, amit Németországban találnak, az a germánoktól származik. Amit Oroszországban találnak, az orosz. Amire semmiképpen nem tudják ráhúzni az indoeurópai jelzőt, azt elfelejtik. És minden, ami feledésbe merült, az indoeurópaiak előtti európai civilizációhoz tartozik. Az európai nemzetek sovinizmusa az oka, hogy ugyanazt az ősi, európai arany bálvány civilizációt Ukrajnában Tripolje kultúrának, Romániában Cucuteni kultúrának, Magyarországon tiszai kultúrának, Jugoszlávia területén pedig Vinca kultúrának hívják. Az Égei-tenger partján még nevet sem adnak neki, mert az indoeurópaiak kitartóan azt állítják, hogy ők már ott voltak, ezért bármit találnak ott, az egyszerűen görög, protogörög vagy pregörög, de mindenképpen görög! Mi több, a románok erdélyi ásatásaik során tonnányi bronzleletet találtak, amik teljes mértékben megegyeznek a Tisza völgyében talált leletekkel. Ezeket a leleteket a románok az "északi trákoknak" tulajdonítják. Így jön létre egy újabb szellemnép, amit ráadásul csak a román tudósok ismernek. A Tisza völgyében találtaknak viszont nem tulajdonítanak nagy jelentőséget Magyarországon, ezek a tárgyak nem tartoznak a magyarokhoz.

- Mi lehet az oka annak, hogy ennyire nem merünk hinni a múltunkban?

- A magyaroknak azt mondták, hogy ők egy barbár nép leszármazottai, akik abban az időben Jugriában tartózkodtak. Az általam végzett kutatómunkát a kutatással foglalkozó magyar intézményeknek kellett volna elvégezniük, melyeket egyébként a Natio nal Geographic gyenge kvalitásúnak ítélt. A többi kutató pedig túlzottan el volt foglalva azzal, hogy bebizonyítsák, a magyarok egy nagy, dicsőséges birodalom leszármazottai voltak, legyen az a Török Birodalom, a Hun Birodalom vagy a Turáni Birodalom. Ha valaha Európa egységes ország lesz, és a finnugorok valaha is felismerik közös múltjukat, Európa ősi történetét átírnák úgy, ahogyan azt itt megpróbáltam bemutatni. Eddig Európa történelmét az indoeurópai birodalmak történelmeként írták le. Remélem, hogy egy nap Európa történelme az összes európai nép történelmét jelenti majd, azokét az európai népekét, akik mindannyian hozzájárultak Európa örökségéhez.

- Kapott valaha bármiféle segítséget a munkájához?

- Életem jó néhány évét a kutatásnak szenteltem, de azért, mert élveztem azt és arra gondoltam, hogy érdemben hozzá tudok járulni az európai civilizáció eredetének történelmi kutatásaihoz. Éppen ezért nem is vártam hozzá támogatást. Sok magyartól kaptam segítséget, könyveket küldtek, hozzájárultak a munkámhoz a magyar kultúra területén szerzett tudásukkal, Isten áldását kérték rám. De csak a civilek. A magyar intézményeket nem érdekli a magyarok múltja. Szégyenteljes, hogy még az ősi magyar írás, a rovásírás Unicode-kódolását sem támogatták, így az most egy olyan idegen kezében van, aki még magyarul sem beszél, tévesen idézi Gimbutast, hogy saját nézeteit igazolja. Nem lehet jövője egy olyan országnak, amely nem becsüli a múltját.

- Hogyan juthatunk el odáig, hogy egyáltalán elkezdjük keresni európai gyökereinket?

- Egyesek, úgy tűnik, nem akarják tudomásul venni, hogy az országban többé nem a kommunizmus uralkodik. Mások meg úgy vélik, hogy nem európaiak. Pedig az igazság az, hogy a magyarok Európa őskövületei, a kontinens legősibb népe. Ebből a szempontból leginkább a fiatalabb generációkkal szimpatizálok, akiket nem befolyásolnak a múlt század ideológiái. Ők azok, akik újból jelentős szerephez juttathatják Magyarországot Európán belül a jövőben.

-----------------

MICHELANGELO NADDEO

1943-ban született a Róma közeli Ceccanóban. Klasszikus gimnáziumban végezte tanulmányait, filozófiát, történelmet, ókori nyelveket és képzőművészetet tanult, majd a Római Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát.
1965-1975 között az olasz légvédelem tisztje.
2000-ben vonult nyugdíjba, azóta kutatásainak él.
Nyolc nyelven beszél, köztük latinul és ógörögül.
Főbb művei: A germán rúnák - egy finn ábécé! (2006), Honfoglalás - a magyarok visszatérése európai hazájukba (2007), Az ugariti abjad - rovás ábécé (2007), Ősi magyar művészet és vallás (kiadás alatt).




__________ ESET NOD32 Antivirus - Vírusdefiníciós adatbázis: 4858 (20100211) __________

Az üzenetet az ESET NOD32 Antivirus ellenőrizte.

http://www.eset.hu







--
Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok,
van fületek, hogy a hangot meghalljátok,
úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek.
S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő! (Márai Sándor)

,,Minden magyar felelős minden magyarért." (Szabó Dezső)

SZUFI






--
"Ne tagadd meg a fajt miből eredtél, lángoló vért miből születtél, a föld mely éltet s eltakar, ha magyarnak születtél, hát maradj MAGYAR ! "

1945. február 11.

Ez a dátum nagyon beszédes. Olyan időt idéz, ami régen volt a magyar katonai történelemben. Ott csuszamlik ma is a több ezer fehérzászlós ártatlan civil vére az Ostrom utca lejtőjén, akiket a szovjetek a felismerhetetlenségig fasirttá szétverettek aknáikkal. Ma is fordulnak ki csontok a Városmajor kertészeinek keze nyomán. S ugyan ma már nem láthatók a nyomok, de a sziklakórház falaiból ma is árad a szörnyűség. Amikor a szovjetek behatoltak a sziklakórházba, az oda összezsúfolódott betegeket, haldoklókat, nőket, gyermekeket, és idős embereket, akik nem tudtak, vagy nem mertek próbálkozni a Vár elhagyásával, lángszóróval gyógyítottak, illetve juttattak át őseikhez mindenkit. Nem volt kivétel. Még a golyót is sajnálták, hogy irgalomból ne elevenen égjenek el a rokkantak és a többiek.

Az a mérhetetlen cinizmus, ami ezt a végső ostromot jellemezte az ostromlók részéről, semmiféle katonai paranccsal nem magyarázható. Nincs, és nem is lehet indokot felhozni tízezrek lemészárlására. Egyetlen nap alatt több tízezer embert szó szerint megsemmisítettek. A vérgőzös ázsiai horda, akiknek a nyomában csak halál járt, a magát megadók felé irgalmat alig tanúsított, végig erőszakolta szinte egy egész korosztályát a magyar lányoknak és asszonyoknak.

Nem véletlen, hogy 1945 augusztusában kiemelt helyen foglalkozott az ideiglenes nemzetgyűlés az addig a magyar lélektől idegen művi terhesség-megszakítás tömeges lehetővé tételével. Olyan tömeges volt az erőszak nyomán várandóssá vált nők száma, olyan ugrásszerű volt a vérbaj, és más egyéb nemi betegségek megjelenése, hogy az a magyar társadalom számára szinte elviselhetetlen volt.

Az a mérhetetlen cinizmus, ahogyan a magyar történelemhamisítás ebben az ügyben hivataloskodott, minden lelki szellemi szakadékot többszörösére mélyített. Ugyanúgy hazudtak, és titkolóztak az igazsággal kapcsolatban, mint tették, hisz tehették a géppisztolyos milliókkal a hátuk mögött, bármi más minket igazán érintő témában.
Ha csupán erre a sok ezer emberre emlékezünk, keveset teszünk. Mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország függetlensége elveszett, hiszen 1944 március 19-én, a német megszállás kezdetétől nem rendelkeztünk önállóan dolgainkról. Hadi ügyekben biztosan nem.

A szovjetek tudták ezt. Tudatában voltak annak, hogy egy vert helyzetben lévő maroknyi létszámot készülnek ledarálni. Megtették.

Mesélik, amikor a szovjet tüzér parancsnok átkelt a Dunán és meglátta, hogy mit tettek az Ostrom utcában, döbbenetében csak azt tudta hajtogatni, hogy nekik nem ezt jelentették Pesten a helyi partizánok. Ma már tudható, kik voltak az állítólagos partizánok. Lelkük rajta, ami sose nyugodjon önemésztése közben!

A környéket lezárták, mindenkit eltereltek a környékről, és egyetlen éjszaka alatt nyomtalanul jeltelenül eltüntették a testrészekből halmozódott iszamos dombot.

Mécsesek gyúlnak ilyenkor minden évben. A budai Vár minden tiltás ellenére legalább egy lángot látott ilyenkor. Most pedig emlékezni készülnek a magyarok azokra az emberekre, akik feláldozták magukat, hogy hátha ők lesznek a célpont és nem az Ostrom utcában lefelé tartó ezrek.

Igen, ők hősök. Csontjaik ma is intő jelként mutatnak az őket megtalálók arcába, hogy soha ne higgyetek a kommunistáknak. Soha!

Különösen olyankor ne higgyetek a kommunistáknak, amikor dörgölőznek hozzátok, hogy ismét megkaparintsák a hatalmat. Emlékezzetek magyarok ezekre a katonákra! Gyújtsatok mécsest és gyertyát értük. Mondjatok imát lelkük üdvéért, hogy mégse volt hiába való a tettük. Évtizedek múlva is emlékeznek rájuk ebben a városban, ebben az országban.

A vörös gólem valahányszor hozzáfért a hatalomhoz, mindannyiszor a legteljesebb gazdasági mélypontra kormányozta a magyarokat, miközben felbujtóival együtt erkölcsileg és politikai téren is a legteljesebb leépülés szélére sodorták a nemzetet. Mindegy miként nevezik magukat, mindegy, mit ígérnek, az mindig hazugság elejétől a végéig. Azt kérdezd, kinek az érdeke akkor és ma?

Ma is tudod a választ!

Hazánk héber megszállásának elfeledtetett regénye

Tompó László
1. rész

A „Tarnopolból indult el...” a legszámkivetettebb magyar írók egyike, Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) kortörténeti regénye hazánk héber megszállásáról, amelyért 1945-ben halálra, 1946-ban életfogytiglani börtönre ítélték. Az eredetileg Rajniss Ferenc „Magyar Futár” c. hetilapjában 1942 és 1944 között folytatásokban megjelent regény könyv alakban való megjelenésére 2001-ig kellett várni.



Dövényi Nagy Lajos 1906. december 12-én született Borsod vármegyében, Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az „Eger” című politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a „Magyarság” tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az „Új Magyarság”-nak belső munkatársa, 1939 és 1944 között az „Esti Újság” segédszerkesztője, 1943 és 1945 között „Az Ország” című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint a „Magyar Film” 1944. június 1-i számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális gyilkosságról, Marschalkó Lajos „Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora” című tanulmánya (1943) alapján.

1939-től az „Új Magyarság” közölte folytatásokban „Bolyongás Kazár földön” című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette „Magyar Futár”-ban jelent meg több elbeszélése, és a „Tarnopolból indult el...”, ugyanakkor Bozóky Alajos és Vajta Ferenc politikai hetilapja – „Az Ország” – is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, a „Kaganovicsok”. Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942), Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943), Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944). Hortobágyi gyi Jenő „Keresztény Magyar Közéleti Almanach”-ja így méltatta 1940-ben: „Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak.”

1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint „háborús főbűnös” volt. Az akkori nemzetidegen sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve. Vásárhelyi Ferenc lapja, a „Képes Figyelő” 1945. szeptember 1-i száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter megjegyezte: „A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki.” Megkérdezte tőle, mikor akarta „Tarnopolból indult el...” című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: „Majd a Népbíróságon.” Szirmai Rezső „Fasiszta lelkek” című beszélgetésgyűjteményében (1946, új, javított kiadása: Bp. 1993. Pelikán Kiadó) „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán – a „Társadalmunk” című marxista szemle főszerkesztője – „emberbőrbe bújt vadállat”-ként és „Szálasi íródeákja”-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: „Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!” Könyveit az „Ideiglenes Nemzeti Kormány” 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa szerint „kihágást” követett el: „nyolcezer pengőig terjedő” pénzbüntetésben és „háború idején hat hónapig terjedő elzárás”-ban részesült. Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem olvashatunk művészeti lexikonjainkban.

Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.

A „Tarnopolból indult el...” miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.”



A „Tarnopolból indult el…” témaválasztása



„Dövényi Nagy Lajos új, hatalmas kortörténeti regényét augusztus 26-ától közli folytatásokban a Magyar Futár” – adta hírül a lap 1942. augusztus 12-i száma. A közlést a jelzett időpontban el is kezdte az akkor már hetente 400 000 példányszámban, Rajniss Ferenc főszerkesztésében megjelenő politikai lap. A legutolsó közlés – a 122. – 1944. december 20-ára esett, amelyből kiderül, hogy a regény befejezetlen. Feltehetően Budapest ostroma miatt nem került sor folytatására. Az eredeti kézirat sorsa ismeretlen, így nem tudjuk, tartalmazta-e a folytatást.

Két legenda kelt szárnyra a regényről: az egyik, hogy könyv alakban is megjelent eredetileg (az igazság az, hogy könyv alakban csak 2001-ben látott napvilágot a Gede Testvérek Bt. gondozásában kiadott, Ifj. Tompó László szerkesztette „Jobboldali Regénytár” első köteteként), a másik, hogy valójában nem is Dövényi, hanem Kodolányi János írta, aki azonban nem merte vállalni nevét. (Kodolányi állítólagos szerzőségét Tamáska Péter történész vetette fel „Márianosztrai panoptikum” c. könyvében (1989), aki azóta viszont elismerte, hogy erre egyértelmű bizonyíték mindmáig nincs. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy világnézetileg és prózaművészetileg igen közel álltak egymáshoz.)

A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók vándorlásának ismerete.

A történettudomány két ágra bontja az európai zsidóságot: nyugatira (szefárdra) és keletire (askenázira). A szefárd zsidók a Földközi-tenger vidékéről, főleg Spanyolországból vándoroltak – a XIV-XVII. század között – Franciaországba, Németországba, Hollandiába és Belgiumba. Az askenázik ugyanebben az időben Délkelet-Európából fokozatosan északra költöztek: miután Csehországból kiüldözték őket, Lengyelország és Litvánia földjén telepedtek le, ahol a nyugatról bevándorolt és a keletről már régebben betelepült zsidók éltek. Tekintettel lélekszámuk ugrásszerű megnövekedésére, északra és keletre mentek tovább, a Baltikum és Fehér-Oroszország irányába, ahonnan délkelet felé vándoroltak, amíg meg nem érkeztek Romániába, Magyarországra és Ukrajnába. A nagy keleti és délkeleti vándorlás a XIX. században ment végbe. Azonban a cári Oroszország a XIX. század közepétől egyre kevésbé tűrte a zsidók további bevándorlását, amelynek megakadályozására az ország nyugati területén helyezte el őket. E terület – a „Cserta”– a Dunáig és a Dnyeperig terjedt. Határait nem léphették át, azokon belül gettókba zsúfolódtak. Nyomasztónak tartották helyzetüket, ezért a század közepétől megindultak nyugat felé. így kerültek Galíciába, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának az Északkeleti-Kárpátoktól keletre elterülő tartománya volt. (Minderről a legjobb, térképekkel hitelesített összefoglalás Matolcsy Mátyás tanulmánya: A zsidók útja. Bp. 1942. Nyilaskeresztes Párt kiadása) Két legnagyobb városát, Lemberget (ma Lvov) és Tarnopolt (ma Ternopil) népesítették be leginkább. A Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre 200 km távolságban lévő Tarnopol lakóinak száma a tizenkilencedik század végén elérte már a 26 000 főt. A város a galíciai gabonakereskedelem központjának számított.

Brandstein Juda a jeshivák, talmudmagyarázók babonás légkörében nő fel. 1911-ben, amikor betölti tizennyolcadik életévét, elhagyja Tarnopolt. Batyuval a hátán, az Északi-Kárpátok felé tart, Magyarország határát észrevétlenül lépi át. Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be katonának, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszét, kikeresztelkedik („református”-nak mondja magát), felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”. Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: „Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége.”

Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak. Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi neológ zsidóság megtestesítőjének.



Irodalomtörténeti előzmények



A regény irodalomtörténeti előzményei a XVIII. század végére nyúlnak vissza. Költőink, íróink már ekkor panaszkodtak a zsidókra gazdasági, erkölcsi életük miatt. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: „Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak.”. Czuczor Gergely is a magyar városokat óvta a zsidóságtól: „Városaink legtöbbnyire nincs még magyar kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább.” Idézhetnénk még Dugonics András drámáját („Az arany peretzek”), Csokonai vígjátékát („Gerson de Malhereux, vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú”), Verseghy Ferenc színjátékát („A szerelem gyermeke”), Vörösmarty írását („Zsidóügyről”), azonban fenti soraik is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat „egészen demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak” nevezte, Kölcsey Ferenc az uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: „Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása.”

Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét. Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban – akárcsak a romantika és a nemzetiszocializmus tanításában – a „vér” nemcsak fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása. Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc „Zrínyi dala” című versében: „Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel, romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen.”

Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott „Hazai rejtelmek” című regényében (1847). A magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock: kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a „hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok” uralmát. Kuthyt az utókor éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy Ignácot sem, aki regénytrilógiájában („Magyar titkok”1846) hozzá hasonlóan értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós („Akarat és hajlam”, „Egy kétemeletes ház Pesten”, „Eszther”, „Egy magyar család a forradalom alatt”).

A kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális szellemiségén nevelkedett íróink – beleértve Jókait is – mintha elfeledték volna elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat, mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális gyilkosságaikat ellenezték. Ekkori elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben („Régi jó idők”), Tolnai Lajos („Báróné ténsasszony”), Justh Zsigmond („Gányó Julcsa”, „Fuimus”), Ambrus Zoltán („Berzsenyi báró és családja”), Csiky Gergely („Az Atlasz-család”), Andor József („Két világ között”), Herczeg Ferenc („Andor és András”: az 1919-es patkánylázadás zsidó szereplőire később az „Északi fény” c. regényében emlékeztetett), Szemere György („Komédiák”), Harsányi Kálmán („Kristálynézők”), Ritoók Emma („A szellem kalandorai”). A tiszaeszlári rituális gyilkosságról pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában („A tiszaeszlári bűnper”) közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé („Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat”), Donáth Endréé („Solymosi Eszter”), Szépvizi Balás Béláé („Kánaán pusztulása”).

A huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye („Az elsodort falu” és a „Megered az eső”), valamint önéletrajzi vallomása („Életeim”: kiadásai közül tárgyunk szempontjából csonkítatlansága miatt csak a Püski Kiadónál 1996-ban megjelent változat a hiteles!) ) a törzsi keretek közt élő, a befogadó nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus előkészítéséért felelőssé nem tevő, „nemzeti”-nek álcázott, öngyűlölő zsidó alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.

A két világháború közötti magyar irodalomban viszonylag csekély a határozott zsidóbírálat. Szépvízi Balás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően figyelemreméltók: Vitéz József („Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza”), Barsi Dénes („Mezei füst”), Eszterhás István („A gébic”), Farkas László („A pók”), Szeő Demeter („Zsidó vagyok”), Kádár Lajos („Kujtorgó lelkek”), Makkai Sándor („Holttenger”), Móricz Zsigmond („Kivilágos kivirradtig”, valamint 1919-es naplójegyzetei és „Fortunátus” c. drámája), Babits Mihály („Timár Virgil fia”, „Kártyavár”), Váry Rezső („Urak és gazdagok”), Anka János („Északi fény”) és Felpétzi Győry Jenőé („A soproni zsidókapu”): ez utóbbi a zsidóknak Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények népszerűségével vetekedett a német Artur Dinter 1922-ben magyarul is megjelent fajvédelmi kisregénye, „A vérrontó bűn”.)

Külön kiemelendő Kodolányi János önéletrajzi regénye („Süllyedő világ”: ennek csak első kiadása – Bp. 1940. Athenaeum – csonkítatlan), amely rávilágít a zsidó és nem zsidó lelkület közötti áthidalhatatlan különbségnek a zsidó önkritika hiányára visszavezethető mivoltára (akárcsak Veres Péter „Számadás” című önéletrajzi regénye, Sinka István „Fekete bojtár vallomásai” c. naplója – csonkítatlanul 1943-ban jelentette meg Dr. Püski Sándor –, Illyés Gyula „A nagy kérdés” c. verse és a „Nyugat” 1935. évfolyamában megjelent értékelése e tárgyban), valamint Erdélyi József két kötetes regényes önéletrajza („A harmadik fiú”, „Fegyvertelen”): a „Fegyvertelen”-ből megismerjük például a zsidó könyvkiadókkal- és terjesztőkkel való küzdelmeit, továbbá azt a zsigeri gyűlöletet, amelyet Solymosi Eszterről írt verse, valamint a „Riadó” c. verseskötete váltott ki.

A felsorolt alkotásokat azonban tartalmilag és formailag egyaránt felülmúló „Tarnopolból indult el” irodalomtörténeti értéke az, hogy a zsidóság természetét olyan lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai közül például Fritz Hippler-é, „Az örök zsidó” („Der ewige Jude”) és Veit Harlan-é, „A zsidó Süss” („Jud Süss”). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései ugyanakkor kivételes stílusteremtő művészre vallanak.



******************************************************************


2. rész A keleti zsidóság és a magyarság

A keleti zsidóság szellemiségéről számtalan hittudós, vallástörténész, bölcselő és társadalomkutató írt elemző tanulmányokat az elmúlt két évszázadban. Akár antiszemita, akár filoszemita szerzőktől valók, azonos képet nyújtanak a zsidók gondolkodásáról, erkölcsi állapotáról, jelleméről, üzleti szokásairól.



Forrásbősége miatt az egyik legmegbízhatóbb Medici Pál könyve („A zsidók szertartásai és szokásai”, 1889), amely részletesen foglalkozik a zsidók életével: körülmetélésükről, a rabbik neveltetéséről, házi öltözetükről, imaformáikról, esküjükről, házasságukról, messiási jövendöléseikről kevés hozzá fogható pontosságú, a zsidó világnézet alapforrásain alapuló leírás jelent meg, amelyhez egyedül Zimándy Ignác könyve („A megrögzött Maimonides deliriuma”, 1884) hasonlítható. De említhetjük az újkori zsidó történetírás fejedelmének tekintett Graetz Henriket is, aki „A zsidók egyetemes történeté”-ben (1908) a „lengyel zsidók” jelleméről így írt: „Ferdítés és csavarás, fiskális furfang és elménckedés, meggondolatlan gáncsolása mindannak, ami ismereteik körén kívül esett: ezekből szövődött meg a lengyel zsidók jelleme.”

A lengyel zsidók szellemi életét beárnyékolta a XIV-XV. században elterjedt nominalizmus. Ez a bölcselettörténeti irányzat – amelynek megalapozói ugyan a minorita Aureoli Péter és a ferences Occam Vilmos, ámde újkori hívei többnyire zsidók Az egyetemes megismerést nem ismerte, csupán az egyedit. Kizárólag a betűt, a szöveget vizsgálta, nem a gondolatot. Hogy ez a köznapi életben mit jelent, néhány példával világítjuk meg. „Vezetés közben szemedet az útra szegezd!” A zsidó válasza: „Nem szegezem oda, mert később is szükségem lesz rá!” „Kérek fél pohár vizet!”– A válasz: „Nem tudom a poharat megfelezni!” Ha Graetz nem is használta e bölcselettörténeti fogalmat, rá gondolt, amikor megállapította: „A Talmud tanulmányozásának túlságba hajtása a zsidóságnak nem vált hasznára. Hiszen nem azért folytatták, hogy a Talmud szellemének mélységeibe hatoljanak, hanem azért, hogy valami különös és szellemes, keresett színben tűnjenek föl és ötletességükkel, szőrszálhasogatásukkal, meglepő és a dolgokat fejük tetejére állító magyarázatukkal az értelmet csiklandó érdeklődést keltsenek.” De nemcsak Graetz írt így, hanem Herzberg-Fränkl Leó is, aki az „Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát bemutató kötetében az ottani zsidóság mindennapjait ismertette. Megállapította, hogy a zsidóság törvényei, szertartásai a zsidók „legapróbb külsőségeire” is rányomják bélyegüket, mert a Talmud olyan életmódot parancsol a zsidókra, amely más fajoktól való fizikai, lelki elzárkózásukat biztosítja. Dövényi tollára illik alábbi megjegyzése is: „Az ősidők megkövesült maradványaképpen, szigorú vallási és nemzeti elzárkózottságban él atyáitól öröklött és szentül tartott hagyományai szerint, s melyet az előtte hírből is alig ismert korszellem és történelem érintetlenül hagyott. Az ortodox zsidóság nyilvános élete egészen a maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon kérdésekre, melyek vallásos lelkiismeretét érdeklik.”

Megemlítendő még két, a keleti zsidóság lélektanáról mellőzhetetlen adalékokat szolgáltató alapmű. Az egyik Bartha Miklós „Kazár földön”-je (1901), amelyből megtudjuk, miként hatott a magyarságra az 1867 utáni galíciai bevándorlás. A máramarosi, beregi rutén és magyar parasztok által „kazárok”-nak elnevezett lengyel zsidók pálinka- és posztókereskedésükkel, földpolitikájukkal földönfutóvá akarták tenni a ruténeket, magyarokat. A kazár uzsorakamatot szed: „Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít.” Nem dolgozik, csak munkát közvetít, mégis meggazdagszik: „A kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnel. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik, s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A kazárnak, mint vállalkozónak, a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár.” A másik a Tharaud-testvérek (Jean és Jérome) emlékirata a budapesti zsidóság, a „pesti gettó” életéről („Ahol Izrael a király”, 1921). Amit a XVIII. század közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-házról megírtak, ráillett Kuthy Lajos és Bartha Miklós tollára éppúgy, mint Dövényiére: „Ezek a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.” (A keleti zsidók erkölcséről és szertartásairól még részletesebben számol be „A kereszt árnyékában” című könyvük.)

Noha sok értékes kor- és erkölcstörténeti adatot meríthetünk mind Bartha Miklós, mind a Tharaud-testvérek látleletéből, a huszadik század eleji Magyarország ortodox zsidóinak erkölcsi szintjéről nincs olyan írott forrás, amely Dövényi regényéhez hasonló részletességgel számolna be. Hiszen amíg Bartha csak a „kazárok”-ról írt – akiket ráadásul nem azonosított a hazai zsidóság egészével –, addig Dövényi figyelme nemcsak rájuk, hanem a magyarországi zsidók egészére terjed ki. Úgy írja le a tarnopoli szűk utcák, a kaftános, uzsorakamatból élő szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élne. Amit szertartásaikról ír, zsidó szerzők sem cáfolják. Herzberg-Fränkl Leó idézett tanulmányában leírja, hogy az „újév” és „engesztelés” ünnepén a zsidók 36 órára bezárják boltjaikat, majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik „bűnbánatukat”. Soraiból kitűnik az ember és Isten közötti kapcsolat, a hit és a cselekedetek összhangjának hiánya, az Újszövetségből ismert farizeizmus, amelyet már az ókori teológusok (Órigenés, Caesareai Eusebius, Szent Cyprián, Szent Jeromos, Aranyszájú Szent János) helytelenítettek. Farizeizmusuk ma is tapasztalható bizonyítéka a jeruzsálemi siratófal előtt imádkozó zsidók viselkedése. Bőr imaszíjat kötnek homlokukra, és az imaszíjra erősített dobozkába mikrofilm darabkákat helyeznek, amelyeken a Tóra egyes mondatainak héber szövege olvasható, például az alábbi mondat: „Az Úr törvénye lebegjen a szemed előtt!” A krisztusi erkölcs szerint élő is ismeri e mondatot, de nem szó szerint értelmezi, hanem így: az Isten törvénye szerint igyekezz élni. Brandstein Juda családja is így viselkedik. Juda apja, Josua reggeli közben előveszi az imaszíjat, „olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe”. Amikor Judát útnak ereszti, táskájába csomagolja az imakönyvet a szíjakkal.

Zsidó írók kifogásolták, hogy hittudósok és bölcselők a zsidó élet alaptulajdonságának a szertartásokhoz való merev ragaszkodást tartották. Szerintük ez nem eredendő zsidó tulajdonság, hiszen minden vallás törekszik külsőleg is kifejezni az Isten iránti tiszteletet. így hivatkoztak a katolicizmus jelképeire, templomépítészetére, szertartásaira. Azonban szembeszökő különbség van a zsidó és a katolikus felfogás között. A zsidóság ugyanis – amint a Talmudból kitűnik – nem ismer túlvilági létet és tagadja a lélek halhatatlanságát, ezért csak az anyagi világ érdekli. A szertartásokat szó szerint értelmezi. A katolicizmus is elismeri, hogy az Istennek szentelt dolgok iránti tiszteletnek a mindennapi élettől való elválasztása természetes, az emberiség történelmével egyidős igény, hiszen a teremtmény Isten iránti alázata, hódolata külsőleg is megfigyelhető, tekintettel a lélek és a test emberi természetben létrejött szubsztanciális egységére, ennélfogva minden kultúra alapja az Isten iránti tisztelet minél tökéletesebb művészi kifejezése – amire példa a bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk templomépítészet, a gregorián korál, a szentek és vértanúk képzőművészeti ábrázolása. Azonban a szertartásokat, a liturgiát nem célnak, hanem eszköznek tartja Isten követésében. Az erkölcsi törvények értelmének megvilágítását szolgálják a liturgikus cselekedetek, de ha valaki azoknak csupán betűjére figyel, és szellemére nem, nem válik vallásossá, erkölcsössé, ugyanis sem a vasárnaponkénti szentmisehallgatás, sem a rendszeres böjt, sem a gyakori gyónás, sem bármilyen ima nem ad felmentést az állapotbeli (családi, hivatásbeli, hazafias) kötelességek gyakorlása alól.

Ha a zsidóság szertartásainak értelmét kutatjuk, megérthetjük, hogy kiemelkedő teológusok (Rohling Ágost, Huber Lipót, Luzsénszky Alfonz), filozófusok (Joseph Arthur Gobineau, Houston Stewart Chamberlain, Bodnár Zsigmond, Fejér Lajos, Trikál József), társadalomkutatók (Werner Sombart, Haller István) és antropológusok (Hans Friedrich Kari Günther, Gáspár János, Méhely Lajos, Szabó Zoltán) a zsidóságot miért nem tekintették vallásnak, hanem fajnak. Felismerték, hogy a zsidóság nem Istenhez viszonyul szertartásaiban, hanem önmagához: saját faji mítoszát imádja. Mind Herzberg-Fränkl Leó szertartásleírásának, mind a tarnopoli rabbik és kereskedők külvilág számára érthetetlen szertartásainak ez a magyarázata.

Brandstein Judának sincs több köze a valláshoz, mint a tóratekercs darabkáit szeme előtt lebegtető jeruzsálemi zsidónak. Amikor egy plébániatemplomba betér, idegen világ tárul ki előtte: „Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek, hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Senki se látszott törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek, krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött.” Egy pillanatra fel is merül benne a kérdés, miért lett inkább protestáns, mintsem katolikus, majd eszébe jut ügyvédje felelete: „Sokkal egyszerűbb megtanulni a hitágazatokat.”

3. rész Zsidó önértékelés és antiszemitizmus



Léteznek-e olyan zsidó írástudók, akik önkritikával mutatják be a zsidóság gondolkodásmódját? Ha a zsidó történetírókat olvassuk, mint Graetz Henriket, azt tapasztaljuk, legfeljebb egyes rabbik, talmudmagyarázók írásait kifogásolják.



A tárgyilagosság látszatát keltve bírálnak zsidó vezetőket nem zsidókkal szembeni ellenséges magatartásuk leplezetlensége miatt, de sohasem tárják fel a zsidó magatartás okait, tehát a Talmud, a Sulchan Aruk és a Kabbala minden zsidóra történelmi körülményektől függetlenül kötelező szabályait, különös tekintettel e három könyvnek a nem zsidókra vonatkozó rendelkezéseire. „Tárgyilagosságuk” addig terjed, amíg olyan részleteket közölnek e forrásokból, amelyek közömbösek a nem zsidókra nézve.

Tehát még sincs zsidó önkritika? Attól függ, mit gondolnak a zsidó írástudók a Talmud, a Sulchan Aruch, a Kabbala tanairól és azoknak a saját történelmükre gyakorolt hatásáról. Ha ebből indulunk ki, megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó világnézet mibenlétét olykor maguk a zsidó írók leplezték le, akikben az alábbi kérdések merültek fel. Megérthető-e a zsidó történelem a Talmudnak a nemzsidókat (a „gójokat”) és Jézust gyalázó fejezetei nélkül? Mivel magyarázható a zsidóság más népekkel szembeni bizalmatlansága és bűnbakkeresése? Nem lehetséges, hogy a zsidóság saját lelkisége miatt szenved? Mivel e kérdéseket Dövényi egyes zsidó alakjai is felteszik, feltétlenül szükséges megismerkednünk olyan zsidó írók gondolataival, akik a zsidó világnézetről őszintén írtak. Közülük Ottó Weininger, Giovanni Papini és Fejér Lajos gondolatai a legértékesebbek.

Ottó Weininger „Nem és jellem” című könyvében a zsidó ember szellemiségét vizsgálva eljutott a zsidó lét lényegének felismeréséhez: „A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz.” Weininger abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés, az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: „kételkedik a kételyében”. Nincs „áhítata”, érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll legtávolabb: „Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus.” Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta: ezzel indokolta a kultúra nagyjainak antiszemitizmusát.

Giovanni Papini mélyebbre látott Weiningernél. „Góg” című könyvében leírja, miként vált a zsidóság vándorlása nemcsak saját, de a többi nép tragédiájává is. A zsidóság lényegének az önálló állam megalapítására való képtelenséget tartja. A zsidóság európai szellemi-politikai befolyásáról megállapítja: „A mai intellektuális Európa nagy részben a nagy zsidók (Heine, Marx, Lombroso, Max, Nordau, Freud, Weininger, Bergson, Einstein) befolyása és varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törtek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.” Felismerésének lényege, hogy a zsidóság ellentéte a görög-római és a középkori világnak, mivel „a zsidó a legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában.”

Fejér Lajos látott legmélyebbre a zsidó önkritikusok közül. 1936-ban megjelent tanulmánya a zsidó világnézet európai viszonylatban is egyedülálló alaposságú összefoglalása, amely a Talmud, a Sulchan Aruch, Marx, Graetz, cionista politikai iratok és zsidóvédő írók műveinek figyelembevételével igazolja, hogy indokolt a kereszténységnek a zsidósággal szembeni ellenérzése. Nem antiszemita, hanem zsidó forrásokból vonja le következtetését: a zsidóság jelenléte szükségszerűen idézi elő az antiszemitizmust: „A zsidó ember tudatában az első helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan: hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él.”

Idézhetnénk még zsidó írókat, de Weininger, Papini, Fejér gondolatai is elegendők annak felismeréséhez, hogy a zsidó létből sem vérkeveredéssel, sem kikeresztelkedéssel nem lehet kiszakadni. A zsidó írók többségéhez képest meglepően őszintén tárták fel a zsidó világnézetet. Ha végigolvassuk Dövényi regényét, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy zsidó szereplői mennyire emlékeztetnek Weininger, Papini, Fejér gondolataira.
4. rész Ortodox-neológ harc



Az ortodox-neológ harc a bölcsőtől a koporsóig végigkíséri a zsidóság újkori életét. Mivel a „Tarnopolból indult el...” csaknem minden lapján felbukkan az ortodox-neológ vita, tisztázandó, kik az ortodox és a neológ zsidók? (Az „ortodox” szó ebben az esetben nem vallási, hanem köznapi értelemben használandó: csorbítatlan hagyományhűséget értünk rajta.)



Ortodoxoknak azok a zsidók minősülnek, akik az őseik életvitelét, gondolkodását szabályozó könyvek: a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabbala tanításait szóról szóra követik. Vagyonjogi, kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük, étkezési szertartásaik betartásával törekednek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az asszimilációtól. Neológoknak a rabbinikus szertartásokat elhagyó, de a „kiválasztottság” mítoszát megőrző és érvényesítő zsidók tekintendők.

Az ortodoxok megőrizték évezredes szertartásaikat, és ezt várták el a neológoktól is. Szenvedélyesen támadták egymást: amíg az ortodoxok sokallták a neológok „engedményeit” (a befogadó nemzet anyanyelvének elsajátítása, névváltoztatás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig a neológok az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét, rítusaikhoz történő ragaszkodását kifogásolták. Mindkét fél tudta, hogy csak a befogadóik iránti kötelességek megtagadásának módjában különböznek egymástól. A zsidó világpolitika céljainak megvalósítása érdekében mindkét fél számára fontosabbnak számított a faji öntudat azonossága, mint a szertartásokhoz való ragaszkodás. A magyar fajvédelem klasszikusai közül Istóczy Győző ezt már az 1870-es években felismerte: „Ne mondja nekünk senki, hogy a Talmudot legföljebb csak az ortodox zsidók ismerik. Ha nem tanulta volna is azt sok zsidó, annak tanai már vérükben vannak. Mert a Talmud a zsidó lelkületnek csak fényképe, s ha a fényképet megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad. Avagy a Talmud tanainak hallatára nem ismernek-e Önök minden ízében a zsidóra, legyen az ortodox, vagy neológ, vagy akár kikeresztelkedett zsidó.”

Judát Tarnopolban ortodoxnak nevelték szülei, de amint elhagyta őket, neológgá vált. Habár az ortodoxok hevesen támadták emiatt, mégis megbecsülték, mert „jó üzletember”-nek tartották. Neológjai kárhoztatták a szertartásokat, és átvették az őket befogadó nemzetek külsőségeit, anélkül, hogy fajilag megváltoztak volna. Egyedül politikai messiástudatuk maradt meg. A világ gazdasági, kereskedelmi, politikai, kulturális életének irányítását egy, közülük kiválasztott vezetőrétegre akarták rábízni. E vezetőréteg tagjait a továbbiakban judeokratáknak nevezzük, míg az általuk létrehozott hatalmi hálózatot judeokráciának, amelynek létezésére leginkább zsidó politikusok megnyilatkozásaiból következtethetünk. így például a párizsi Alliance Israelité Universelle 1910-ben felhívásban fordult az oroszországi zsidókhoz, amelyben többek között ez olvasható: „Nincs az egész világnak egyetlen zuga sem, amely könnyebben volna meghódítható, mint Magyarország és Galícia. Ezekben az országokban minden a mi javunkat szolgálja s ennek a két országnak okvetlenül a miénknek kell lennie.”

Lépésről lépésre mutatja be Dövényi, miként szakad el Juda az ortodoxoktól. Vándorútja folyamán sűrűn találkozik ortodoxokkal és neológokkal, leginkább azonban a neológok hatnak rá. A neológ üzletemberek, bankárok, újságírók a politikai, társadalmi érvényesülés érdekében az ortodox szokások elhagyását tanácsolják neki. Egy neológ üzletfele szemében még „konzervatív zsidó”-nak minősül megjelenése miatt: „Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az. Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle mellett meg ott hintázik a ... – Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól. Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok, bérelt helyem van nekem a Kazinczy utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának.” Egyik neológ barátja, Reményi Hugó pedig névváltoztatást javasol neki: „Válasszon valami jól hangzó nevet a mostani neve helyett. Tudja: Brandstein is, meg Juda is... nem haragszik, ugye? ... rossz... Határozottan rossz. Hogy megvilágítsam egy hasonlattal: olyan, mintha egy kitűnő árút valami cseppet se bizalomgerjesztő ügynökkel akarna bevezetni. Nézze, én tudom, hogy ostobaság, de az itteni népben van valami előítélet a zsidó nevek iránt. Ha a bankszakmában akar tevékenykedni, feltétlenül szüksége lesz összeköttetésekre az úri világban, az arisztokráciában, a gentryk között. Ki tudja, hány kitűnő üzletet nem kötnek meg magával csak azért, mert úgy gondolkoznak, hogy 'egy Brandstein Judával' nekik derogál összeállni?”

Amíg neológ kortársai az ortodoxiával való szakításra biztatják, addig az ortodoxok folyton származására emlékeztetik. Eleinte azonban még görcsösen ragaszkodni próbál a hagyományokhoz. Amikor üzletembere, Kondor Bernát Budapesten kávéházba hívja, megkérdi tőle, „tréfli” helyre mennek-e? Mire Kondor: „Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon kívánja, jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie, otthon, Munkácson is láthat olyat.” Biztatja, hogy igyon kávét és egyen sonkát: „Majd megszokja, Brandstein úr. Később már szalonnát is kíván majd.”

Ortodox üzlettársai aggodalommal figyelik Judát, akinek legnagyobb pártfogója, Groszmann Oziás gyakran korholja, amiért a kaftánt öltönyre cseréli fel, a szombat napot nem üli meg, és nem „kóser” konyhára jár: „Te már beretválkozol, tréflit eszel... Csalódtam benned, Brandstein Juda. Nem az eszedben, nem abban, hogy milyen üzletember vagy... Jó üzletember vagy, ez tévesztette meg az én öreg szememet szememet. De rossz zsidó vagy, Brandstein Juda. És nemcsak az üzletben kíméletlen, de mindenkivel, aki a bőrödön kívül él. Átkozni fognak még téged nemcsak a gojimok, de a zsidók is...” Halálos ágyán leányát és boltját mégis Judára bízza, mert létérdeknek tartja a zsidó vér továbbörökítését családján belül, kifejezve ezzel az ortodoxia és a neológia fajpolitikai véleményazonosságát.
5. rész Az asszimiláció kudarca



Képes-e beolvadásra (asszimilációra) akár az ortodox, akár a neológ zsidóság? A liberális történelemszemlélet szerint a zsidók éppúgy beilleszkedtek nemzeti életünkbe, ápolták kultúránkat, mint bármelyik nemzetiség.



Ezzel szemben számos zsidó kutató elismeri, hogy az asszimilációnak komoly lélektani-embertani akadályai vannak, amelyeket különösen akkor vehetünk szemügyre, ha a neológ zsidóságnak a befogadó nemzet nyelvéhez, irodalmához való viszonyát tanulmányozzuk. Zsidó irodalomtörténészek sokszor vitatkoznak azon, zsidó író tekintheti-e magát magyar írónak, létezik-e „magyar-zsidó” vagy „zsidó-magyar” irodalom? Az Újvári Péter szerkesztette „Magyar Zsidó Lexikon” (1929) válasza egyértelmű: „Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.”

Ha e meghatározás figyelembevételével megvizsgáljuk, létrejött-e hazánkban olyan zsidó értelmiség, amely a magyar kultúrát gazdagította, elég utalnunk arra, hogy Magyarországon 1818-ig egyetlen magyar nyelvű, zsidó szerző tollából való írás sem jelent meg. Ami ekkor megjelent (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde), az sem a magyar, hanem a zsidó irodalomtörténet része. Amint Farkas Gyula irodalomtörténész 1938-ban megjelent tanulmányából („Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”) kitűnik, a hazai zsidó írók verseikben, drámáikban a materializmust, a szabadszerelmet, a válás természetességét hirdették. (Például Szilágyi-Silbermann Géza a párizsi bordélyházak hangulatát énekelte meg, Makai-Fischer Emil pedig Vörösmartyról írt drámájában költőnket egy örömleány szeretőjeként mutatta be.) Mint megjegyezte: „Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”

Brandstein Juda neológokkal folytatott beszélgetései is bizonyítják, mennyire idegen maradt számukra irodalmi nyelvünk. Jobban ismerték az újhébert (az ,,ivrit”-et), a „jiddis”-t (szláv-német-héber keveréknyelv), mint akár a magyart, akár a németet. A köznapi beszédbe jiddis szavakat kevertek, amelynek hatása főleg a fővárosban vált érzékelhetővé. Egyes neológ írók maguk is kárhoztatták ezt a nyelvhasználatot, például Szerb Antal: „A pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén.” (Bárczi Géza nyelvész ezt a nyelvet a „pesti nyelv” részének tekintette.).

De nemcsak irodalomtörténészek (Farkas Gyulán kívül Alszeghy Zsolt, Bartha József, Kiss Sándor, Kokas Endre, Zoltvány Irén, Pukánszky Béla, Horváth János, Várkonyi Nándor, Pintér Jenő) vonták kétségbe a zsidóság beolvadhatóságát, hanem politikusok is, mint Istóczy Győző, aki 1875. április 8-án a Magyar Országgyűlésben elmondott beszédében a zsidóság Palesztinába való kivándoroltatását javasolta. A XIX. század végétől az Istóczy meghirdette, a zsidóság asszimilációképtelensége megérlelte cionizmust tekintették a jobboldali politikai gondolkodás fő irányzatai közül a nemzetiszocializmus és a hungarizmus képviselői a zsidókérdés végleges megoldásának.

Dövényi neológjai hiába tanultak meg magyarul, sem irodalmi nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerték, miként Széchenyi bölcs következtetését sem: „Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki már magyarrá is kellett volna átalakulnia? A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még.” Vezető zsidó írók és rabbik nem ugyanezt állítják? (Korunk egyik zsidó írója – Zalman I. Posner – „A zsidó gondolkodásmód” című könyvében felszólítja olvasóját: „Beszélhetsz magyarul – de gondolkozz zsidóként!”) Mesterien jellemzi Dövényi a neológia asszimilációjának kudarcát. Amikor Brandstein Juda Budapestre jön, kísérőjétől először ezt kérdezi: „A banknegyedet hol találom meg?” 1919-ben nem sokat gondolkodik azon, mihez kezdjen, ha a zsidóság térhódítását a kormányzat a közeljövőben netán korlátozni fogja, hiszen számára „nem fontos, melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc... Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség – a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát – s ezzel kész.”


6. rész Judeokrácia és antiszemitizmus



Brandstein Juda és zsidó barátai örökösen viaskodnak önmagukkal: nem az általuk már akkor is „kirekesztő”-nek, antiszemitának bélyegzett magyar társadalom állítólagos zaklatásai, hanem zsidóságuk megélése miatt szenvednek.



Érdeklődésük kizárólag a zsidó és nem zsidó örökös harcára, összeütközésére, a zsidó fél győzelmének elhívésére irányul. Hiába ragaszkodnak azonban a pénzoligarchához, a nemzetközi tőzsdespekulációkhoz és – mai fogalommal – a globalizmus népeket, kontinenseket elnemzetietlenítő politikájához, sohasem boldogok, mert vágyaik mégsem elégülnek ki olyan mértékben, amint szeretnék. „Soha nem értett a politikához, soha nem mélyedt el a tömegek lélektanába, ehhez nem volt tehetsége” – írja Dövényi Brandstein Judáról, megerősítve Ottó Weininger igazságát a „zsidó antiszemitizmus”-ról: „Senki, aki ismeri, a zsidót szeretetreméltónak nem érzi – még a zsidó sem.”

Dövényi jeleneteiben a judeokraták az antiszemitizmus terjesztését fajvédelmi alapkövetelménynek tartják. Szégyenlik az ortodoxok kulturálatlanságát, ápolatlanságát és udvariatlanságát, ugyanakkor érzik, mennyire nem képesek ők maguk sem beilleszkedni a befogadó nemzetbe, mennyire idegen nekik minden, ami nem zsidó. Hiába alapítanak magyar földön gyárat, bankot vagy részvénytársaságot, hiába viselnek frakkot, hiába keresztelkednek ki és írják át német-szláv családnevüket magyarosra. (Ami a névmagyarosítást illeti, a XIX. század végén egyre feltűnőbb lett, hogy a hazai zsidók milyen gyakran cserélték fel eredeti családnevüket történelmi magyar családnevekre. Az 1800 és 1893 között „helyhatósági és miniszteri engedéllyel megváltoztatott nevek” 1895-ben megjelent tárában 23 Balassa fedőnevű zsidó szerepel, de e szerény szám csak a hivatalos engedéllyel történt névváltoztatásra vonatkozik.) Nem véletlen, hogy Juda neológ kortársainak egyike az asszimiláció megvalósíthatóságának eredménytelenségét hangoztatja, a zsidóság speng­leri jóslatának beteljesedésére, a magyarországi zsidóságnak 1918-ban és 1919-ben a magyar nemzettel szemben tanúsított magatartására utalva:

„Nem mi asszimilálódunk, hanem mindent elkövetünk az idegenek asszimilálására. Rájuk kényszerítjük morálunkat, gondolkodásunkat, s ha sikerül, jó. Ha nem, egy idő múlva törvényszerűen utálni fognak bennünket, mert nem lesznek képesek elviselni tulajdonságainkat. El akarjuk adni mindenkinek a magunk lelkét, mint valami árut, s épp olyan tolakodón kínáljuk, mint a portékát, mikor még boltosok vagyunk. Ha megkíséreljük legalább külsőségekben alkalmazkodni, abból valami fájdalmas és nevetséges dolog derül ki. A mi vadászkalapjaink sokkal zöldebbek, tollaink hivalkodóbbak, monoklink elviselhetetlenül krakéler, raccsolásunk nevetséges. Nem vette észre? Túlbuzgókká válunk, felül akarjuk múlni mestereinket. S ez, sajnos, egyetlen tanítványnak se sikerül.”

A regény neológjai úgy látják, hogy az antiszemitizmus menti meg a zsidóság egészét a más népek közé való beolvadástól. Az antiszemitizmust a zsidóság tudatosan kelti, de csak addig, amíg hatalmát meg nem semmisíti. Juda egyik barátja, Komor Andor vallja: „Nekem van egy tételem. Úgy szól, hogy a fajták elveszítik legjobb tulajdonságaikat, ha hosszú időn keresztül egy másik rassz befolyásának teszik ki magukat. Mi, zsidók, képesek vagyunk pontosan megérezni a veszedelmeket, például. Kifinomodott ösztönünk van hozzá, melyet talán az ötezer éves üldöztetés, az idegen népek közt való, tulajdonképpen soha nem biztonságos élet fejlesztett idegeinkben. Majdnem csalhatatlan megérzés ez s alkalmazkodás is mindjárt.”

Ha Dövényi ortodox és neológ zsidóinak egymáshoz való viszonyát értékeljük, megértjük tehát, hogy az antiszemitizmus felkeltése és növelése mindkét fél létérdeke. Míg az ortodoxok érzik, hogy a neológok beolvadási próbálkozásai színleltek, addig a neológok felismerik, hogy az ortodoxok viselkedése, öltözete, hanglejtése eleve ellenszenvet vált ki a nem zsidókból. Ezért Brandstein Juda kínosan kerüli a velük való kapcsolatot. 18 éves korában már így vélekedik: „A hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, őt nem láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól kapott és nem lesz 'jó zsidó'”. Barátai, ismerősei kivétel nélkül neológok. Sokan dicsérik, mégis úgy érzi, magára maradt. Nem mernek neki ellentmondani, nem őszinték hozzá, miként ő sem az hozzájuk.

A forradalmak és a bolsevizmus elöl Bécsbe menekülő, de a húszas évek elejének nemzeti újjáéledése ellenére Budapestre visszajövő Brandstein Juda kávéházi beszélgetéseiből naprakészen értesülhetünk a hazai zsidóság első világháború utáni hatalomgyakorlási kísérleteiről, a neológok antiszemitizmust növelő nyilatkozatairól. Judát nem zavarja a „numerus clausus”, nem pályázik magyar egyetemre: „Kell nekem diploma? Van nekem arra vágyam, hogy doktor úrnak szólítsanak? Fenét! Énfelőlem be is zárhatják az egyetemet, vagy minden zsidót kitilthatnak onnan... Aki tanulni akar, majd elmegy Bécsbe, vagy Prágába, mit tudom én... Az üzletet nem vehetik el tőlünk, mert akkor be kell zárni minden boltot, bankot, vállalatot...” Figyelemreméltó az idézet politikatörténeti hitelessége: az 1920-as és 1930-as években a hazai neológok valóban külföldön (pl. Párizsban, Bolognában, Padová­ban) végezték el egyetemi, főiskolai tanulmányaikat, majd befejezve hazánkban kaptak állást. Kétségtelen, hogy egyetemi katedrára nem tartott igényt olyan mértékben a neológia, mint bankigazgatói, kereskedelmi és ipari kamarai tagságra vagy országgyűlési képviselőségre. Ennek egyik oka az volt, hogy a neológ zsidóság anyagelvűségénél fogva hamar felismerte: európai viszonylatban is egyedülálló természetföldrajzi gazdagsággal és kultúrával rendelkezik a Kárpát-medence, tehát a zsidó világpolitika európai irányításához szükséges gazdasági, kereskedelmi, kulturális hátteret Magyarország képes leghatékonyabban biztosítani. Hozzájárult ehhez, hogy még a szefárd zsidók is csak felszínesen ismerték a nyugati műveltséget. Másik oka, hogy a magyarság széles rétegei azt hitték, ha a zsidóság megtanul magyarul, nevét magyarosítja, magyarosan öltözködik, étkezik, ír, olvas, éppen olyan hasznos rétege lesz államunknak, mint például az 1848–49-es szabadságharcunkban a Habsburgok ellen harcoló hazai németség.

Különösen két bajtársamra emlékezek. Az önkéntes egység parancsnoka, egy fiatal százados testvér, ízig-vérig katona volt. Büszke magyar katona. Szinte még hallom a hangját: „Testvérek, a védelemben legyetek szívósak, kitartóak, a támadásban erőteljesek, kíméletlenek. Harcunk a győzelemért folyik. A bolsevista rémuralom ellen. A bolsevistáktól kegyelmet nem kérünk, de nem is adunk nékik.”

Vagy ahogyan a magyar katonáról beszélt: „Isten a magyart katonának teremtette. Bátorsággal és lovagias szellemmel áldotta meg. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy katonanemzet vagyunk. Gyakran megállapították ezt rólunk külföldi írók is. A magyar honvéd hű szövetségese fegyvertársainak. Többszörös túlerővel is fel meri venni a harcot, elszántan harcol a haza és a nemzet külső ellenségeivel szemben. Idegenben kíméletes a polgári lakosság iránt. Erejével, hatalmával nem él vissza, a hadijogot tiszteletben tartja.”

Utolsó szavai is ezek voltak, melyeket hozzám intézett. Istenem… Még emlékezek a hirtelen légiriadóra. Ahogy a „riadó” vezényszó elhangzott, már bele is süvöltöttek a bombák. Egyetlenegy esett lövészárkunkba, de ez az egy éppen parancsnokunkat sebesítette meg. Mikor a hordágyon feküdt, kedvéért hungarista indulókat énekeltünk néki búcsúzóul. Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben… Testvér, elég a szolgaságból…

Egy óra sem telt el, s a kötözőhelyről halálának híre érkezett. Önkéntelenül megszorítottuk páncélökleinket, melyekkel földi támadás ellen mi is tudtunk volna tenni valamit, — pedig a földi támadásra készenléti állásunkban még csak vártunk…

Sokáig nem kellett várnunk, két nap múlva, hajnalban ott volt az is. Akkor veszítettük el Attila szakaszvezetőt.

Előttevaló este megismertük az ellenséget is. Nagyon éppen nem imponáltak. Nem kellett nékik, csak két géppisztolysorozat és már fel is emelték a kezüket mind az öten. No, nekünk így is jó volt, hiszen nem halottakra volt szükségünk, hanem foglyokra, akik megszólalnak és elmondják, hogy mire készül az ellenség. Hiszen saját felderítőink jelentése alapján támadást vártunk és fokozott készenlétben voltunk az árkokban, a torlaszok, tankcsapdák mögött, melyeket még a polgári lakosság készített el számunkra: asszonyok, gyerekek, öregek. De legjobb tudásuk szerint.

Egyhamar nem mondtak foglyaink használhatót. Halálra voltak rémülve, jó időbe, telt, míg egyáltalán megértették, hogy nem vagyunk németek. Meg azt hajtogatták, hogy vállalkozásukra is töltött fegyverekkel hajtották őket. S biztonság okáért még valami injekciót is adtak nékik, hogy ne féljenek.

De azért féltek. Órákat kellett várnunk, míg kicsit megnyugodtak, közben elmúlt a kábítószer hatása is, a vodkamámorra is csak az alkoholbűz emlékeztetett. Most már csak úgy ömlött belőlük a szó:

Négy harckocsi személyzetét, tizenhat oroszt lőtt agyon a hivatása magaslatán álló GPU pár órával azelőtt is, gyávaságért. S a kivégzőosztag bátor parancsnokának mellére máris maga Tolbuchin marsall biggyesztett valami érdemjelet, — ilyen közel a fronthoz eddig még nem is látták a részeges vénembert. De azért a harci szellem nem nőtt. Különösen a tankosok vannak berezelve: „a fasiszták páncélökleitől ments meg minket Sztálin”,— ezt hebegik. A támadás különben fél hatkor kezdődik, huszonkét tank jön majd elöl, jobbról a harmadikban lesz majd az őrnagy elvtárs. Szóval titkuk nem volt előttünk…

Attila szakaszvezetőt más fából faragták. Bátorságáról volt híres, valaha gyermekfejjel már a Rongyos Gárda kötelékében kapta első sebesülését, azóta több kitüntetést szerzett már, 1944 őszétől egymaga tizenegy orosz tankot lőtt ki, meg egy románt, ő volt műszaki kiképzőnk, de nem ennek révén volt több nálunk és nem is rendfokozata által, hanem tudása által. Mindig a bajtársiasság vezette, szolgálatban s szolgálaton kívül egyaránt. Ha beszélt, nem hőstetteiről beszélt,— egészen másról.

A polgári életben kereskedőnek tanult. „Testvérek, — szokta mondani, — a győzelem után ismét önkénteseket fogok toborozni. Meghódítjuk a magyar bel- és külkereskedelmet. Nyomtalanul eltüntetjük az idegen uzsorát. A magyar nemzet fogja élvezni a magyar kereskedelem hasznát. És az egész nemzetgazdaságét. A nemzetgazdaság alapja a felelős magántulajdon lesz. Kisipar, kiskereskedelem, parasztbirtok, jómódú kisiparosokkal, becsületes kiskereskedőkkel, ugyanilyen önálló, független parasztokkal. A nagyiparban a munkás, mint nemzetépítő, részvénytulajdonosa lesz a gyárnak, a haszon élvezője. Nemzeti tőkerendszerünk védelmezőjének, a fegyveres nemzetnek eleje a katona lesz, aki békében is éberen őrködik majd a Kárpátok bércein.

Attila szakaszvezető Csaba seregében bizonyára ma is a szebb magyar jövőt, a hungarista magyar jövőt látja közeledni… De itt a Földön is továbbél szelleme, mibennünk, akik akkor olyan mohón ittuk szavait. A háború akkor még a magyar földön dühöngött, de a Pilis hóviharaiban képzeletünk a győztes hungarista Birodalomba terelődött, melyben nem lesz szolgaság, megaláztatás, kizsákmányolás, éhség, üldözés, megkülönböztetés, hanem tudása és termelő munkája után érvényesül majd mindenki, szabadon. S közös erővel leverjük a belső ellenséget is, győzelemre visszük Szálasi Nemzetvezetőnk eszméjét, a mi eszménket, a Hungarizmust, vagyis Magyarországot, melyért kezünkbe ragadtuk a fegyvert, melyhez eskünk is köt. Fogadalmunk az volt, hogy e nemzet, szolgálatában meghalnunk lehet, de elfáradnunk soha.

Türelmetlenül vártuk a hajnali támadást. Az oroszok tüzérségi előkészítése nem takart be bennünket, csak kissé vakított. A tankok motrai már órák óta bőgtek s mi készítettük a páncélöklöket, az alparancsnokok a tapadóaknát. Ahogy a beszédes ruszkik előre elmondták, bal oldalról tűntek fel az első otromba árnyékok. Parancs már nem hangzott el, mindenki tudta a feladatát. Attila szakaszvezető volt az első, aki kilőtte tizenharmadik tankját. Szergej Ivánovicsot, az őrnagyot… Igen rövid percek alatt kilenc tank égett már és további öt is harcképtelenné vált. Két sértetlenből meg kiszállt a legénysége, megadták magukat mind a nyolcan. Hatan visszafordultak, mielőtt még a lőtávolba értek volna. Legázolták még saját gyalogságukat is, pedig azok aztán szintén igyekeztek visszafelé. A gyakorlótéren is hallottam már, de most értettem meg igazán, hogy mit jelent, amikor a tüzérőrmester kéri mellettem telefonon a repeszgránátot, — „menekülő gyalogságra”… Kattogtak a géppuskák s a tehetetlenül körben forgó öt tank felől is hamarosan új robbanások jelezték, hogy mire szánta a tapadóaknákat a magyar gyár. És azt, hogy a behavazott, felsebzett magyar völgy, melyre a lángoló orosz harckocsik és a kelő nap vetett hosszú árnyékokat, nem lett az oroszoké, hanem Magyarország maradt, amint ezt a ruszkik is világosan meg kellett értsék.

Jajgattak előttünk az orosz sebesültek, de egyetlenegyet sem sikerült behoznunk közülük, mert elvtársaik szokás szerint vadul lőttek a szanitécekre. Bevallom, sajnáltam őket (akkor még), de természetesen sokkal jobban fájt — a mi két halottunk és hat sebesültünk. Attila szakaszvezető sebe volt a legsúlyosabb. Polgári kórházban halt azután meg, többé nem is láttuk, de én úgy emlékezek rá, mint hogyha ott maradt volna azon a fagyos mezőn, abban a kis darab magyar földben, melyet olyan hősiesen védett.

De háborúban nincs pihenés, első ütközetünk zaja még a fülünkben visszhangzott, mikor már megérkezett a parancs újabb bevetésre, jó pár kilométerrel odébb. Összevont támadás indult meg, honvédegységek a Felvidékről Párkánynál átkeltek a Dunán és benyomultak Esztergomba, — ott kellett segítenünk: feladatunk megint tankelhárítás volt.

Most a mi frontunkon is éppen olyan elszánt harc folyt, mint Budapesten. Sok és fájdalmas véráldozat árán jutottunk el Dorogig. Kenyérmezőnél majdnem visszavonulásra is kényszerültünk, de aztán időben érkezett segítség, a honvéd tüzérség, — és jól célzott.

A németek és a mi Nyugatról támadó gyalogságunk is elérték Esztergom külvárosát, aztán a felvidéki egységeket a keblükre ölelték. Utcai harc alig volt, csak helyenként, hiszen az oroszok azt sem tudták, hogy hogyan meneküljenek az ősi magyar városból, mely… nem volt az övék.

De ahol még bent voltak az oroszok, a várost ott is zászlóerdő borította. Serédy hercegprímás utasítására a Bazilika és az összes többi templom harangjait meghúzták, hogy ismét harangszó hirdesse a nemzetiek győzelmét az ellenség, ezúttal az átkozott vörös hordák felett. És itt álljunk meg egy pillanatra.

Mert ott volt Krisztus, mivelünk és magyarországi Főpásztorával, s igazán joggal várhatnánk némely emigráns magyar lelkészünktől, hogy erre emlékezzék, a „Krisztus Dachauban” stílusú kólnidrézés helyett.

Azért folyt a harc, hogy ott, Magyarországon ne legyen Dachau, hogy ne kerüljön bilincs azoknak a magyar lelkészeknek a kezére, akik Krisztus evangéliumát hirdetik. Zadravecz tábori püspöknek, a pócspetrii Asztalos plébánosnak, a tudós Baranyay Jusztin professzornak, a hetvenötödik születésnapját ma olyan szomorú körülmények között ülő Mindszenti József bíborosnak. És a protestánsoknak, Ravasz László püspöknek, meg Kapi Bélának, akinek az a „bűne”, hogy a palástos hóhér, Tildy Zoltán szégyentelen arcába vágta: „Tömeggyilkosnak nem szolgáltatom ki az Úrvacsorát!”

És mindenekelőtt Apor Vilmos győri püspök oldalán volt Krisztus, az apácák, a magyar anyák és lányok vértanú védelmezője mellett. Akiről Belgiumban a „keresztény” szakszervezeti újság azt domborítja ki, hogy a nyilasok elvitték a lovát. Mert az a ló jobban fáj a cikkírónak, mint egy szentéletű és legendás magyar főpap vértanúhalála. (Apor püspök lovát nem a nyilasok vitték el. S a rekvirálórendelet kibocsátásakor a Nyilaskeresztes Párt még be volt tiltva. De biztos és hiteles tudomásunk szerint Apor Vilmos püspök nem csak életét áldozta boldogan magyar hazájáért, mely a mai éretlenkedőknek is hazája, hanem a krokodilkönnyekkel siratott és a többi lovat is szívesen adta a hazát védő magyar honvédeknek. S különb katonák lettek azokból a lovakból, mint amilyen „magyarokká” és „keresztényekké” züllöttek és silányultak bizonyos emigráns istállók tollforgató öncsinálta lódoktorai.)

Vértanúhalálban dicsőült meg Serédy Jusztinián is, Magyarország bíboros hercegérseke, a Szálasi Ferencet Magyarország államfőjévé javasló Országtanács tagja.

A kifosztott, megkínzott, bennünket örömkönnyekkel üdvözlő esztergomi lakosság sajnos hamarosan újra keserű könnyeket sírt. A harangszó még fülünkben zúgott, mikor a hadiszerencse újra megfordult s a sokszoros orosz túlerő elől visszavonulásra kényszerültünk. A bakacsizmák lépteinek zaját felülmúlta a zokogás, — aki ott volt, soha nem felejti el. Mert mindenki tudta, hogy mi következik: a bosszú, a megtorlás, a gyűlölet. A halál lebegett Magyarország felett: nem csak Esztergom veszett el, Budapest is elesett, majd elveszett az egész ország.

A megtorlás első áldozata Serédy hercegprímás volt. A GPU elfogta, a pribékek a veséit ütötték sokévi gyakorlattal, rutinnal, — abba halt bele.

De nem hagyta el nemzetét: az örökkévalóságból tekint vissza a dunántúli harcokra, melyeknek lényegében ő is katonája volt. Imádkozik az Istenhez bajtársaiért és, — jó keresztény lévén, — azokért is, akik ma nem csak a dunántúli front meggyötört katonáinak emlékét gyalázzák, hanem az övét is…945-BEN