Bolsevista cenzúra Magyarországon

Bolsevista cenzúra Magyarországon

 

            Világnézetemtôl mi sem áll távolabb, mint a francia forradalom szelleme, most mégis egyik prófétájának szavait vagyok kénytelen idézni: ,,Semmiben sem értek veled egyet, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet!”A hagyomány szerint ezt mondta Voltaire egyik el-lenfelének. Nagy kár, hogy mindazok, akik állandóan a sajtóetikát, a ,,másképpen gondolkodók” iránti tiszteletet, az eszmék  ,,szabad áramlásá”-t hirdetik, ebben nem követik. Inkább cenzúráznak.

            Nem volt ez másként a ,,dicsôséges” szovjet haderô bevonulása után sem. 1945-ben az ,,Ideiglenes Nemzeti Kormány” Dálnoki Miklós Béla vezérezredes aláírásával határozatot hozott a ,,fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítésérôl”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a ,,Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályának”: ,,A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke”. Ezt követte a második, harmadik és negyedik jegyzék 1946-ban. (A jegyzékek ,,felelôs kiadója” Faust Imre könyvkiadó volt, aki 1944-ben Szabó Dezsô regényét, ,,Az elsodort falu”-t jelentette meg.)

            Dálnoki Miklós kihirdette: ,,Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó-vállalatok, könyvkereskedôk, köz- és köl-csönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, vala-mint magánszemélyek birtokában lévô minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, ké-pes ábrázolat, stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Azt is elôírta, hogy a rendelet hatálybalépésétôl – 1945 február 26. – számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtó-termékeket: ,,A törvényhatóság elsô tiszt-viselôje gondoskodik a beszállítandó sajtó-termékek gyűjtôhelyének kijelölésérôl, a beszállított sajtótermékek ôrzésérôl mind-addig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.”

            Döbbenetes, hogy e rendeletet olyan személy hirdette ki, aki nem is volt tö-rvényes miniszterelnök. Magyarország tö-rvényesen megválasztott miniszterelnöke Szálasi Ferenc volt, tekintettel arra, hogy a Magyar Szent Koronára esküdött, szemben Dálnoki Miklós Bélával, aki Sztálinra.

            De miért idézem e rendeletet, amely úgy tűnik, ma már csupán könyvtörténeti emlék? Azért, mert nem véletlenül tud a mai magyar átlagember – hivatására való tekintet nélkül – olyan keveset a világtörténelemrôl, de különösen a husza-dik század történelmérôl. Az elmúlt ötven évben mit tanultak magyarjaink az iskolapadban? Károlyi Mihály, Kun Béla nemzeti hôsök, az 1919-es 133 nap történelmünk dicsô korszaka (dicsôbb már csak a ,,Horthy-fasizmust” felváltó ,,létezô szocializmus”). A nacionalizmus megvetendô, szégyene történelmünknek, hogy ,,asszi-milálni” próbáltuk nemzetiségeinket, holott nincs önálló nyelvünk, kultúránk. (Még ma is hallom, amit általános iskolás koromban földrajztanárunk mondott: nincs Isten! Énektanárunk: aki nem tanulja meg év végéig a szovjet himnuszt, megbuktatom! Biológiatanárunk: Csernobilban nem tör-tént tragédia. 1986-ot írtunk.)

            Merem állítani, hogy a négy indexlista a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrarombo-lásának, lélekgyilkolásának, szellemirtá-sának egyik legfontosabb, máig ható bizo-nyítéka. Szándékosan írtam így: máig ható, hiszen mi változott megjelenése óta? Netán keresztény szellemű lett azóta a köz- és felsôfokú oktatás? Fel tudják e a tanárok és a diákok sorolni például vértanúink közül a kassai hármat és az aradi tizenhármat? El tudják-e mondani betéve a Himnuszt (nem a szovjetet!) és a Szózatot? Tudják, miért szól délben a harang világszerte? Hogy ki volt valójában gróf Tisza István, Bárdossy László, Szálasi Ferenc? Vagy ami minden adat tudásánál fontosabb: tisztában vannak-e a magyar- és világtörténelem filozófiai, vallás- és művelôdéstörténeti alapjaival?

            Hosszú évekkel ezelôtt, az átlag magyar vészes történelmi ismeretszegénységének okait kutatva, mentôövként kerültek kezembe e már csak a címük miatt is  lenyűgözô jegyzékek.  ,,Fasiszta”. A fasizmus nem eredendôen olasz hagyomány, nem kizárólag Benito Mussolini világnézeti-politikai és Bottai Giuseppe gazdasági-szociális programja? ,,Szovjet-ellenes”. Azon magyar orvosok, mérnökök, tanárok, katonák, papok, akik a két világháború elôtt vagy alatt megjárták a bolsevizmus poklát, lehettek-e szovjetbarátok? ,,Antidemokratikus”. Jobban érdekel-ne, e minôsítés kiagyalóinak mi számított demokratikusnak? A Gulág?

            Tény: Dálnoki Miklós és csapata megsemmisítésre ítélte mindazon könyve-ket, újságokat, zeneműveket és filmeket, melyek nem dicsôítették Szovjet-Orosz-országot, a zsidóságot, a szabadkôműves-séget, a kommunista-szociáldemokrata mozgalmakat, pártokat. És nem utolsósorban azokat, amelyek nem gyalázták Mussolini Olaszországát, Hitler Németországát, Szálasi  Magyarországát, vagy Salazar Portugáliáját, Franco Spanyolországát, Pavelic Horvátországát.  (Nem árt tudnunk: 1919. szeptember 21-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisz-térium is tett ugyan közzé iskolák és könyvtárak számára belsô használatra ,,tiltó listát”, ámde meg-hagyta: minden kommunista, cionista és szabadkôműves sajtótermékbôl legalább egy példányt meg kell ôrizni kutatási célból az Országos Széchenyi Könyvtárban vagy az Országgyűlési Könyvtár-ban. 1945 után viszont nem csekély harcot kellett meg-vívniuk a könyvtárosoknak, hogy a négy listán lé-vô műveknek akár csak egyetlen példánya is fennmaradjon ugyanezen célból!)

              Külön rendelet írta elô 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű tankönyvek bevonását, elégetését. Ugyancsak 1945. áprili-sában kezdte meg működését – Szabolcsi Bence vezetésével – a ,,fasiszta szellemű zeneművek” névjegyzékét összeállító bizottság. Irredenta nótafüzetek és kották kerültek zúzómalmokba.

            Nem maradt írott malaszt a négy jegyzék. A csepeli Neményi Papírgyárba került a legtöbb begyűjtött ,,listás könyv”. Papok, tanítók, egykori cserkész- és leventeegyesületi vezetôk gazdag könyv-tárai estek áldozatul az ázsiai vörös terrornak, nemcsak a magyar, hanem az egész európai kultúra kárára.

            Ám ne gondoljuk, hogy az országos és magánegyesületi, iskolai, papi könyvtárak megnyirbálása kielégítette volna a bosszú-szomjas bolsevisták igényeit! A ,,Szövetséges Ellenôrzô Bizottság”-nak a nyilvános könyv-tárak megkurtítása – csak egy példa: 1946. március 13-án Szergejcsuk alezredes csapata a fôvárosi könyv-tárakat felkeresve, tízezer kötetet szállíttatott Csepelre – kevés volt. Hiába értesítette a Dálnoki-csapat 1945. július végén a Szövetséges Ellenôrzô Bizottságot arról, hogy mintegy 91.100 könyv és 17.792 ,,egyéb sajtótermék” került zúzdába, 1945. augusztusától újabb razzia köve-tkezett: a ,,reakciós”, ,,fasiszta”, ,,retrográd” értelmiségiek magán-könyvtárait kutatták fel falvainkban, városainkban. (Elôfordult, hogy a buzgó begyűjtôk a ,,Führer durch Budapest” című útikönyvet is el-kobozták, mert azt hitték, a ,,Führer” szó Hitlerre vonatkozik!)

            Ha megközelítô pontossággal akarunk képet kapni a cenzúráról, annyi bizonyos, hogy 1946. március elejétôl 1946. április 20-ig 630 ezer kötetet kellett zúzómalmokba juttatni. Aki a művek beszolgáltatását szabotálta, annak 8000 pengôt kellett fizetnie,  ellenkezô  esetben  akár  börtönbe is kerülhetett.

            A négy listán 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, és 206 magyar nyelvű lap. De az indexbizottság felkutatta korabeli német, olasz, francia, angol sajtótermékek is szerepelnek rajtuk, bár korántsem a teljesség igényével. Hosszasan ecsetelhetnénk, mi miatt került egy-egy mű a négy lista akármelyikére. Mert nemcsak Hitler, Göring, Goebbels, Mussolini, Szálasi, vagy Bosnyák Zoltán, Méhely Lajos, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Oláh György művei, és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozga-lom kiadványai, röplapjai, plakátjai, továbbá a második világháborús frontnaplók és regények kerültek rájuk, hanem az ,,irredenta” verseskönyvek, színdarabok, kották is. Például Fekete István ,,Zsellérek” című regénye éppúgy, mint Mécs László teljes verseskötete – az ,,Egy finn leányka képe” c. verse miatt! De Erdélyi József, Kádár Lajos, Komáromi János, Sértô Kálmán, Vitéz Somogyváry Gyula, Wass Albert sem kerülte el az éber cenzorok figyelmét. Vagy említhetnôk Mindszenty bíboros ,,Az édesanya” című, a Mária-tisztelet dogmatikájáról, a nô és a keresztény tanítás viszonyáról írt könyvét éppúgy, mint a Páter Bangha Béla szerkesztette négykötetes Katolikus Lexikont is, amely ,,szovjetellenes cikkei” miatt váltotta ki a listázók haragját.

            Apropó, listázók! Kik végezték a listázást? Amit biztosan tudunk: a két világháború között az Országos Széchenyi Könyvtárban Trencsényi-Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona végezte a piszkos munkát. Katalóguscédulákra írógépelték a megsemmisítendô művek adatait. (Így jött létre a könyvtár ,,Kortörténeti Gyűjteménye”.)

            Aki nem felületesen tanulmányozza a jegyzékeket, észreveheti: a nagy anyag ellenére mennyi minden maradt ki belôlük! Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály híres könyvészeti összeállítása (,,A zsidókérdés magyarországi irodalma”, 1943) felsorolja ugyanis a XVIII-XIX. századi antiszemita műveket, amelyek zömét a jegyzékek nem tartalmazzák. Igaz, egyik jegyzék címlapján sem szerepel az ,,antiszemita” szó, ám ami szovjetellenesnek minôsült, antiszemitának számított, még ha nem is volt az.

            Voltak olyan könyvek, amelyek nem kerültek rá a jegyzékekre, mégis begyűjtötték ôket, mint a ,,Hóman-Szekfű”-t, az öt kötetes ,,Magyar Történet”-et. De csak a Hóman írta köteteket. A Szekfű Gyula által írtakat nem, mert Szekfű moszkvai nagy-követ lett.

            Megemlítendô a filmcenzúra is. Mindazon filmeket betiltatták, amelyekben a magyar színjátszás legjobbjai szerepeltek, mint Páger Antal, Szeleczky Zita vagy Kiss Ferenc. A filmcenzúra-bizottság tagjai kö-zött azonban nemcsak Major Tamás, Dar-vas József vagy Ortutay Gyula szerepelt, hanem Tamási Áron és Illyés Gyula is.

            Hosszú évtizedeken át hallgattak a történészek minderrôl. Nemrég tört meg a jég Czegô Zoltán író és Földesi Margit történész jóvoltából. Az elôbbi ,,Muskátlis Európában” című, az utóbbi ,,A megszállók szabadsága” című könyvében emlékezett meg a cenzúráról. Különösen is elismerésre méltó Földesi Margit műve, amely sok, évtizedek óta elhallgatott adatot közöl.  Közülük számosat belôle vehettem át. A bezúzás okozta szellemgyilkolás eredményét így foglalja össze: ,,Összességében megállapítható, hogy a háborús könyvpusztítások, s az azt követô indexre tétel utáni könyv (film, stb.) bezúzások igen nagy károkat okoztak. Becsült számok alapján a háború és az index együttesen 3–4 millió könyvet pusztított el.” (Gyanítom, a listázók jóval többet pusztítottak, mint az egész második világháború.)

            Az 1990-es évek elejétôl végleg érvényét veszítette a beszolgáltatási köte-lezettség. Az Országos Széchenyi Könyvtár-ban ,,zárolt könyvek” – a négy listán szereplôk – kikérhetôk. Mégis keserű a szám íze, ha arra gondolok, mennyi kiváló munka szerepel e listákon, amelyeket az ,,értelmi-ségiek” alig vagy egyáltalán nem ismernek, talán nem is hallottak róluk. Nem tehetnek róla, hiszen évtizedeken át elzárták elôlük a történelmi tájékozódásban és igazságszer-zésben nélkülözhetetlen könyvek ezreit. Nagy segítség a tudatlanság leküzdésében, hogy egyre több, gyakran csak antikváriumok árverésein magas áron beszerezhetô ,,listás” könyv jelenik meg évrôl évre, nem utolsósorban a Gede Testvérek kiadásában. Bízzunk abban, hogy az igazság elôbb-utóbb gyôz!